(13.)
Június 22.

A halálhír


Helén

– Hogy halhatott meg? De hát már jobban volt, majdnem négy hónapja kezelték!
Az orvos nagy lélegzetet vett. Az egész délelőtt történt, és azóta nagyon elfáradt. Sokáig próbálták újjáéleszteni a lányt. Az volt a legfelsőbb ukáz, egyenesen Bukarestből, hogy mindent meg kell tenni az életéért. Egyszer majdnem sikerült is visszahozni, újra verni kezdett a szíve, de egy percig sem tartott a remény. Utána túl kellett lennie a szülőkön, ami, mint mindig, borzasztó volt. Aztán valami kormányzati ember kereste, alaposan kifaggatta. Utána még egy, a titkosszolgálattól. Ez is hosszú beszélgetés volt. Gyűlölte a szekusokat, őszintén. Románia megrontói voltak, a romlás terjesztői, akik nem hagyták, hogy végre normális ország legyenek.
Egyszóval a délelőtt leszívta az agyát. Most meg, pedig már végre hazamehetne, megjelent még egy rokon. Hogyan magyarázza el ennek a fiatal nőnek, hogy az unokatestvérét csak ebben a kórházban háromszor hozták vissza a halálból, és négy hónap az ilyen sérülések kezelésénél nem hosszú idő? Egy ilyen súlyos égés örök életre szól, rengeteg szövődménye lehet. Elkezdte az elejéről, hogy a lány lássa, komolyan veszi. Ennél az ügynél nagyon érzékenynek kell lennie, parancsolták a hivatalosságok, és ő szeretett volna még feljebb lépni a kórház hierarchiájában.
– Nézze, a bőrnek 44 fok már elviselhetetlenül forró, 60 fok feletti hőhatásra néhány másodperc alatt harmadfokú égési sérülés alakul ki. Ebben az esetben pedig hatvan foknál sokkal, sokkal több volt. A hosszú haj és a vastag ruházat ugyan védte egy ideig, de nagyon mély, harmad- és negyedfokú sérülései keletkeztek az arc bőrfelületén. Károsult az arccsont is. De a legsúlyosabb a légutak sérülése volt. A légcső, a tüdő… Csoda, hogy túlélte az első néhány órát.
A lány ellenségesen nézett rá. A spitalul clinic orvosa ezzel nem mondott semmit. Ezt mind tudta. Ott volt, amikor kihúzták unokatestvérét a tűzből. Látta a leégett haját, a bőrébe sült ruhát. A kétségbeesett küzdelmet, hogy levegőhöz juttassák, amikor fulladni kezdett. Máig érezte a megperzselődött hús bűzét, hallotta a sípoló hangot, ahogy átvágták a légcsövét.
– Ott voltam – mondta röviden, és szemét elfutotta a könny. Az orvos csak most nézte meg alaposabban a lányt. Középmagas, jó alakú és kora húszas. Bőrszerelésben, mint a motorosok. Az arca hasonlított az áldozatéra – mármint arra, amilyen a másik lány arca a máglya előtt volt. Eddig háromszor-négyszer látta a kórházban – és sohasem akkor, amikor a szülők is bent voltak.
– Nos, igen. Sajnálom.
Tényleg sajnálta. Barbárságnak tartotta, ami történt. És felháborítónak, hogy a bűnösöket nem találták meg. Sőt, azt pletykálták, nem is akarták megtalálni…
– Nem kérek a sajnálatukból! Csak mondja meg, mi történt, aztán meg szeretnék elbúcsúzni tőle.
Az orvos most hosszabban figyelte a lányt. Érezte, a többes szám súlyát, a benne rejlő vádat. Hogy ő is a gyilkosokkal van. Elszorult a torka.
– A halál közvetlen oka tüdőgyulladás. Ez gyakran nagy veszély azoknál, akik belégzés útján szenvedtek égési sérüléseket. Nagyon makacs és gyors lefolyású volt a fertőzés, nem reagált az antibiotikumokra és az unokatestvére általános állapota nagyon rossz volt.
A nő most már tényleg úgy nézte, ahogy egy gyilkost szokás.
– Tüdőgyulladás… itt meg lehet halni tüdőgyulladásban? Hiba volt visszahozni Bukarestből a maguk halálgyárába. Vagy Budapestre kellett volna vinni! Ott megmenthették volna!
Az orvos megrázta a fejét. Emlékezett a nagy felhajtásra, ahogy márciusban katonai géppel vitték a lányt a fővárosba. Az ottani kórházak a 2015-ös nagy diszkótűz után igencsak kitapasztalták az égési sérüléseket. A legmodernebb eszközökkel kezelték. És emlékezett a felhajtás teljes hiányára három hete, amikor visszahozták Bukarestből. Akkor már majdnem biztosra vették, hogy nem húzza sokáig, és jobbnak látták a fejesek, ha itt hal meg – vagy Budapesten. Nehogy még az legyen a hír, hogy Bukarestben félrekezelték… Igen, Budapest lett volna az ideális. De a szülők végül Marosvásárhely mellett döntöttek.
– Ezen a fertőzésen Londonban vagy Tokióban sem lettek volna úrrá. Egyébként meg a szülei kérték, hogy hozzák vissza a mi égési klinikánkra. Itt tudták a legkönnyebben látogatni. Sajnos az ország egyik legjobb klinikája vagyunk. Az Azomureş gyár miatt tapasztaltak a kollégák, évtizedek óta kezelünk égéseket. A vegyipar tűzveszélyes, sok a baleset. Különösen abban a kócerájban, az egész várost folyamatosan mérgezik. Ezzel nem lehetett mit tenni. Ismétlem, csoda, hogy az első napot túlélte!
A lány megvető mosolyra húzta a száját.
– Négy hónapon át kínozták embertelenül, nem csoda ez, hanem átok. És most szeretném látni.
Az orvos megrázta a fejét.
– Csak a szülők engedélyével!
– De hát ők már elmentek, nem szeretném telefonon most zavarni őket…
Az orvos megrázta a fejét: – Sajnálom, higgye el, nagyon sajnálom – ezt már a lány nyelvén mondta, nem a sajátján.
Messziről jött ide, egy Teleorman megyei kis faluból. Egyszer hallott egy történetet, hogy korábban kunok éltek ott, és a megye neve sem román. Deli OrmanŐrült Erdő a jelentése a kunok kihalt nyelvén. Itt is ezt látta, Marosvásárhelyen, hogy szinte minden, ami pár száz évnél régebbi, nem román eredetű. Hazudnak nekik az igazi román történelemről, ebben biztos volt. Ezért igyekezett legalább néhány szót megtanulni a város majdnem felének nyelvén. Azt hitte, a másik értékelni fogja a magyar szavakat, de az arca még jobban elborult. Köszönés nélkül fordult sarkon, és elviharzott. Az orvos szomorúan nézte. Ő mindig próbálkozott lebontani a falakat, néha úgy látszott, sikerül is, most mégis magasabbak lettek, mint valaha.
A Cár

A Bose fülhallgató a külvilág minden hangját kiszűrte, így teljesen a zenére tudott koncentrálni. A Cár a nyilvánosságnak mindig azt mondta, Beethoven, Bach és Mozart, főleg Mozart a kedvence, meg persze a nagy orosz zeneszerzők. Ebben is hazudott, mint sok minden másban.
Már azt sem vallotta be, hogy szereti Wagnert. Hitlerhez hasonlítanák. Azt meg végképp nem, kiket imád igazán! Kinevetnék.
Az egyes sznob kritikusok által lenézett XX. század ugyanolyan teljesítményekre képes a zenében, mint a XIX. vagy a XVIII., mondogatta néhány megmaradt barátjának. De kevesen értették meg, hogy számára Hollywood filmzenéi a modern szimfóniák, Morricone, Djawadi, Silvestri, Zimmer és Poledouris a modern géniuszok.
Zimmer zenéjét, amit az úgynevezett szakma „militarista fércmunkaként” kritizált, tartotta az egyik csúcsnak, Wagner Walkürenritt-je párhuzamának. Valami másnak és mégsem kevesebbnek, talán többnek is. Elképesztő dinamizmus hullámzott a dallamokban, amely magasba emelte az embert és erővel töltötte fel. Átjárta az erő, amit semmi más sem adhatott, csak a zene… Mint ha Wagner fél tucat remixet készített volna a Valkűrök vágtájáról.
És éppen a csúcspont előtt megzavarták. Ha valaki más jön hozzá hívatlanul, megváratja, sőt elküldi. De a gyűrött arcú régi barát a színe elé járulhatott. Tíz perccel később már semmi sem volt abból az erőből és boldogságból, amit a zene adott. Még egyszer rámeredt az elé tett papírra, jobbjával közelebb emelte szeméhez, hogy jól látja-e a szavakat, aztán bal keze korát meghazudtoló gyorsasággal lendült.
A kétfejű sasos papírnehezék átrepült a szobán, és nekicsapódott egy több ezer dollárt érő XIX. századi karosszék lábának. Az aranyozás jókora felületen lepattant. A férfi jeges kék szemei villogtak, és remegő kézzel tette vissza az asztalra a jelentést. Mélyet lélegzett, nem voltak jellemzőek rá az ilyen kitörések. Régebben nem.
Megint a fehérorosz, az az átkozott belorusz! Többször kergette őrjítő dühbe, mint bármelyik enyveskezű alattomos ukrán! Régóta gyűlölte a nagydarab apparatcsikot, először csak személyes okokból. Túl magasnak született és nem bánt vele megfelelő tisztelettel! Egyik korai találkozójukon képes volt a képébe mondani a saját magáról szóló viccet: „Unom az elnökséget, holnap lesz a koronázásom!” Ezzel jelezve, hogy Moszkvától, a Cártól függetlenül szerezte hatalmát, és akár vele szemben is megtartja. 1994 óta irányítja vaskézzel köztársaságát, hangsúlyozta sokszor. Túl sokszor. 1994-ben a Cár még senki volt, és nem örült, ha erre emlékeztették.
Aztán a bűnlajstrom egyre növekedett. Nem állt ki mellette Ukrajnában, hűvösen visszautasítva, hogy látogassa meg a Krímet, és ott találkozzanak. Nyitott Európa és Amerika felé, beengedett egy kis demokráciát. Már nem verette agyon az ellenzékieket. Teret adott egy új, meglehetősen független médiának, ami az amerikaiak és európaiak oroszellenes üzeneteit kezdte sugározni.
Eközben viszont tartotta a markát. Oroszország rengeteg pénzt ölt a halódó fehérorosz gazdaságba. Minden áldott évben! Tavaly már majdnem négymilliárd dollárt. Az alacsonyan tartott olaj- és gázárak, az olcsó hitelek voltak a fehéroroszok megmentői. Áron alul adott nekik egy atomerőművet, vadonatúj reaktorokat. Hagyta, hogy a fillérekért vett orosz olajat finomítva továbbadják, immár világpiaci áron, elképesztő profittal. Megfizette a hűséget.
És mégsem csökkent az árulás. Sőt, minél nagyobb nyomást gyakorolt Minszkre, az annál jobban ellenállt. Elindult egy „fehéroroszosítás”, ami valójában orosztalanítás volt. A Moszkvához közel álló magas rangú kádereket leváltották, korkedvezményesen nyugdíjazták, vagy jelentéktelen pozíciókba helyezték. Helyükre fehérorosz nacionalisták kerültek, fiatalok, akiket az orosz titkosszolgálatok nem vontak hálóba, mint az öregeket. Egy orosz diploma korábban dicsőség volt, most hátránnyá lett. Egyre kevésbé beszéltek oroszul a belorusz minisztériumok folyosóin, főleg a vezetői irodák közelében, ami még egy-két éve is hallatlan lett volna.
És most egy nagyobb tisztogatás keretében eltávolították embereit a belorusz KGB-ből és GRU-ból, sőt, még a különleges erőktől is! Olyanokat tettek a helyükre, akik nem orosz katonai és hírszerző akadémiákon végeztek, valódi fehérorosz nacionalistákat. Követték azt, amit az ukránok csinálnak! Ezt jelentette leghűségesebb embere.
– Kalinyingrád a fehéroroszok nélkül tarthatatlan, Nyikolaj! Tarthatatlan – mormogta. – Mekkorát nevetnének rajtam Washingtonban! Ennek véget vetünk. Valahogy véget vetünk ennek. Le kell vennünk barátocskámat a tábláról, le ám!
Fehéroroszország, akárcsak Ukrajna, valójában Oroszország szerves része, gondolta, mégis hogy képzelik ezt Washingtonban? Hogy ezt csak úgy hagyni fogja? Ukrajnát sem hagyta! A sziámi ikreket nem lehet vér nélkül szétválasztani. Iparuk egymástól függő, elektromos rendszerük szinkronizált, infrastruktúrájuk számos ponton kapcsolódik. A belorusz hadiipar az orosz légvédelem és légierő kulcsfontosságú beszállítója, alkatrészeik nélkül van olyan fegyver, amit le sem tudnának gyártani, vagy nem tudnának megjavítani.
Meg persze ott van a fegyverexport. Vannak olyan országok, melyeknek Oroszország nem szállíthat, de Fehéroroszország igen. A trükk egyszerű, az orosz RosOboronExport Minszkkel állapodik meg. A beloruszok szépen átfestik mondjuk a vadászgépet, esetleg fel is újítják, és kis idővel később sajátként adják tovább. Papíron minden legális.
Nem, ez megengedhetetlen. Teljességgel megengedhetetlen. A politikai megaláztatáson túl óriási anyagi veszteség is lenne, ha a fehéroroszok az ukrán útra lépnének.
A másik férfi nézte a Cárt, aztán amikor látta, hogy a gondolatsor végére ért, csendben megszólalt.
– A Tyumen-aktában vannak lehetőségek. Tehetnénk többet is, mint eddig tettünk. Akkor a nagy füst mögött nyugodtan cselekedhetünk Minszkben, és Kijevben is – mondta a komoly férfi, aki a rossz hírt hozta.
A Cár elgondolkodott.
– Igen, Nyikolaj. Kérek egy jelentést. Alaposat! Minden opciót látni akarok. A venezuelai ügy hogy áll?
– Már ott van a hekker. Azt mondják, nagy varázsló!
– Azt majd meglátjuk. Teszek egy utolsó-utolsó kísérletet a franciával, hátha észhez térnek legalább az európaiak. Ha nem, akkor elszabadítunk mindent, és a hekker lesz a legkisebb gondjuk.
Vladimirescu

Gheorghe Vladimirescu arcán csak egy apró felhő futott át, amikor meghallotta a hírt Marosvásárhelyről. Az egyik hűséges szolgája hozta, és a fülébe súgta. Nem örült neki, de nem is ijedt meg. Apró kis kellemetlenség. Nagyon gyorsan eldöntötte, hogy mit kell tennie. Csak egyetlen közvetlen és nyilvánvaló kapocs volt közte és az esemény között. Egyetlen vallomás terhelhette. Felemelte mobilját, és hívta titkárát. A baromarcú, aki egy részeg csapattal vágott neki egy ilyen kényes feladatnak, megérdemli a sorsát. Fújt egyet, és tovább gyönyörködött vaduzi bankszámlájában.
A szenátor régóta gazdag ember hírében állt, de ennyi pénze, mint most, még sohasem volt. Újságja, a România Curată, a Tiszta Románia sokáig sikeres lap volt, az alapozta meg vagyonát. Amikor leszállóágra került, kölcsönöket vett fel a lapra, aztán eladta egy nem létező irakinak, a pénzt pedig kimenekítette az országból. Számos más üzletben is részt vett, nem kevés ezek közül az árnyékos oldalon volt. Az igazi áttörést a kilencvenes évek végén érte el. Egy földterületet szerzett meg a hadseregtől, amit aztán sokszoros haszonnal adott tovább egy ingatlanfejlesztőnek. Cserébe olyan földet adott, amire a katonáknak egyáltalán nem volt szüksége. Szép dolog az üzleti érzék, mondják, de sokan inkább arra tippeltek, hogy szavazatokat adott el a kormánypártoknak a szenátusban. Titkosszolgálati és rendőrségi kapcsolatai miatt azonban még akkor sem nyúltak utána, amikor a politikai ellenfelei voltak hatalmon.
Ezért volt most ennyire nyugodt.
Még akkor sem szimatoltak utána, amikor a washingtoni sugallatok által irányított korrupcióellenes ügyészségen miniszterelnökök után nyomoztak és egyet börtönbe is zártak, mint valami hétköznapi bűnözőt. Egy másikat meg politikai halálra ítéltek.
Amerikai parancsra! Micsoda megalázása ez Romániának!
A szenátor tudta, hogy nagy idők jönnek. Folyik a harc az országért, úgy, ahogy még sohasem. Mert miközben Románia történelme során először kisebbségi gyökerű elnököt választott, a mélyben megbúvó hatalmi struktúrák ellenálltak. A titkosszolgálatok, a Securitate örökösei voltak az ország igazi birtokosai. Állam az államban. És ők belé helyezték bizalmukat.
Ő tudta a feladatát: Romániát meg kell menteni! Korábban nagy ijedtség volt, amikor a magyarokat a nyugatiak berakták a kormányba. Merthogy ez a NATO- és EU-csatlakozás ára. Ők nem voltak részei a struktúrának, ezért a hálózat félt. De kiderült, mérsékelten veszélyesek, mert ők nem tudtak a román néphez szólni. A polip pedig lassan befonta politikusaikat, kit ezzel, kit azzal csábítottak el. Pénz vagy nő, zsarolás vagy hízelgés, kisebb engedmény, esetleg fenyegetés. Aztán szépen levadászták őket, egyenként, kegyetlenül. Az új kihívás más volt. A világukat, hálózataikat csak románok törhették meg, a nép támogatásával. És ez a pár jöttment, a fiatal technokraták, kemény ellenfélnek bizonyultak.
Már a gondolattól is felforrt a szenátor vére. Még a végén kiegyeznek a magyarokkal és lemondanak a nagy nemzeti célokról! Sokat dolgoztak, hogy ne legyen így. A hálózat beindult, lecsaptak a magyarokra, akik mennél többet kapálóztak, annál inkább belekeveredtek a csapdába. Rémhíreket indítottak el. Ki gyújtotta fel a bukaresti diszkót? Hát a magyarok, az ő lelkükön szárad a 60 halott, nem azokén, akik egy tűzveszélyes helyiségben pirotechnikát használtak. Ki fogott össze az ország ellen? A magyarok és az oroszok!
Dőltek a hírek és a provokációk: végül nem könnyen, de visszaverték a támadást. A bukaresti utca már nem a korrupcióról beszélt, hanem a magyarokról. A technokraták egyre gyengültek, ő és pártja pedig egyre erősödött.
Ahogy várta, Európa és az USA szégyenlősen félrenézett, nem gyakoroltak nyomást. Még a szénné égett lány miatt sem. Ezzel bátorítanák a magyarokat, amiből csak probléma lenne. Különben is, az egész világ esik szét, kit érdekel, ha egy kisebbség kipusztul, persze, ha azt illő csendben teszi. Szóval a nyugatiaknak, akik amúgy sem rokonszenveztek Budapesttel, ez volt a lényeg, a csend.
A haldokló kormány nem mert ellene fellépni. Ellene, aki immár százezreket tudott az utcára vinni egy szempillantás alatt. Nagyot sóhajtott. Ekkora hatalma még sohasem volt. Kihunyónak látszó karrierje főnixként éledt újra.
Az elmúlt hónapokban pedig még egy ajándékot kapott a sorstól. A gazdasági világválság újabb hulláma sohasem remélt távlatokat nyitott meg előtte. Az utca minden korábbinál éhesebb lett, és neki az éhes szavazók kellettek. Pártja már a legnagyobb volt, és egyre radikálisabb lépésekre késztette a kormányt. Az őrjöngés hulláma fogja a Cotroceni palotába, az elnöki székbe emelni, és akkor majd, új Conducătorként, megvalósíthatja álmait. A széthullóban lévő Európa és a befelé forduló Amerika nem fog semmit tenni, mert az oroszok ellen Románia a legfőbb bástyájuk!

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!