A kapunál természetesen nem ellenőrizték James Nievent. Lehúzta az ablakot, hogy kinézzen és az őr csak feszesen tisztelgett, rápillantva a tábornoki csillagra. Intett, és a sorompó máris felemelkedett.

A Naval Station Norfolk az Egyesült Államok és egyben a világ legnagyobb hadikikötője. Városnyi területet foglal el Virginia állam déli részén, névadója, Norfolk közelében. A híresebb Pearl Harbor apróság hozzá képest. Valaha itt értek partot az Amerikát alapító első pionírok, aztán itt folytak le a függetlenségi és a polgárháború nagy tengeri ütközetei, hogy végül itt épüljön ki az amerikai haditengerészet és hajógyártás néhány legnagyobb komplexuma. Lapos, száz és ezer kis öböllel tarkított, mocsaras vidék ez. Az embernek a háza mögött lehet egy kis tava, miközben terasza egy olyan öbölre néz, amit legfeljebb néhány szomszéddal oszt meg. Ezek persze sekélyek, de Norfolk rendelkezik néhány kiválóan védhető természetes kikötővel is. És az idő sokkal jobb, mint akár a közeli Washingtonban, alig van tél, nincsenek hóviharok, a hurrikánok ritkán jutnak el idáig. A víz sohasem fagy be. A flotta és a légierő számára ez ideális környezet. Gyakran járt errefelé korábban is, mert ez a vidék a Navy Seals, a haditengerészeti kommandó otthona. Velük pedig jóval több ügylete volt, mint magával a haditengerészettel.

Egy fogadásra tartott, ami nem katonának való, de mivel tábornok, ez már hozzá fog tartozni az életéhez. Nagy ember hívta: maga Caspar Weinberger, a védelmi miniszter írta alá a meghívót.

Az autó lassan siklott a széles utakon, előbb kiszolgáló épületek között, majd kiért a tengerpartra. A bázison semmi sem rejtette azt el, hogy itt állomásozik az USA atlanti-óceáni és földközi-tengeri flottájának java. Senki sem állította meg, ahogy elhaladt a dokkok mellett. A szürke acélhegyek némán köszöntötték.

Fregattok és rombolók.

Cirkálók és partraszálló hajók.

Meg persze hatalmas repülőgép-hordozók.

Jó barátként üdvözölte a Forrestal osztályú öreg óriás, a USS Saratoga, ami a Földközi-tengeren úgy helyretette a líbiai diktátort, Kadhafit. Neki is volt ebben egy kis szerepe. Bent állt még a Nimitz, az Eisenhower, és a John Fitzgerald Kennedy, egymás mellett. Minden eltörpült körülöttük. Egyenként akkorák voltak, mint egy kisváros, és nagyobb ütőerővel rendelkeztek, mint a világ legtöbb országa. Lenyűgöző látványt nyújtottak. Voltak még valahol tengeralattjárók is. Igazából csak a kikötőben álló pár hajó erősebb volt, mint az egész szovjet flotta, összességében pedig az USA úgy uralta a világtengert, mint korábban senki. A britek sem fénykorukban.

Nieven tábornok szívét átjárta a büszkeség.

Amerika hatalmas!

Egy nagy, egyszintes épület felé tartottak, ahol a fogadás volt. A távolban, az öböl felett helikopter gyakorlatozott. Nieven felsóhajtott: inkább lenne ott. Nem is, inkább ülne egy helikopterben, bevetésre várva! Mint annyiszor Vietnamban. A tábornoki csillaggal ennek is vége. Sofőrje kiszállt, és megpróbálta kinyitni az ő ajtaját is, de szerencsére gyorsabb volt. Erre nem fog berendezkedni, nem az ő stílusa. Egy százados várta, feszesen tisztelgett. A parti már elkezdődött, de előre jelezte meghívójának, hogy késni fog, ezért nem idegeskedett. A közeli Oceana légibázisra hozta a légierő egy szállítógépe Kaliforniából, de a saját ritmusában. Mivel ő volt a potyautas, még ha tábornok is, alkalmazkodnia kellett.

Átvágtak a fehér, zöld és kék egyenruhákból álló tömegen. A haditengerészet megadta a módját. A szokásos mini-hamburgerek és hot dogok mellett steak-es szendvicsekkel és ráksalátás tálkákkal megrakott asztalok várták a tiszteket, és hozzájuk illő, általában fegyelmezett és sportos feleségeiket. Voltak ott vagy kétszázan. A százados udvariasan, de határozottan nyitott utat az egyenruhák falán, ami a mögötte jövő tábornoki csillag miatt nem is volt nehéz, aztán egy különterembe jutottak. Ott már kevesebben koktéloztak. Egy csoport közepén felismerte a nagy embert, aki szinte azonnal észrevette.

– Tábornokom, gyere, hadd mutassalak be az uraknak! – integetett Cap barátságosan.

Amikor Washingtonban találkoztak pár hete, akkor mondta a miniszter, hogy hívja csak Capnek. A tábornok nem volt az a típus, aki könnyen megilletődik. De ebben a társaságban azért nehéz volt teljesen leküzdenie az elfogódottságot. Az Egyesült Államok gigantikus védelmi komplexumának félistenei között volt.

Ámulva tekintett körbe.

A Raytheon és a Northrop elnöke, a Boeing fejlesztési főnöke, egy vezérigazgató a Grummantól, egy csomó fejes a Pentagonból és még jó pár fontosnak tűnő alak, akiket nem ismert fel. Lords of the Free World! A Szabad Világ urai. Szavukra dollármilliárdok mozdultak és történelem íródott.

A miniszter a vállára tette a kezét. Nagyon nyájasan szólalt meg. Szinte negédesen.

– Uraim, kérlek, engedjétek meg, hogy bemutassam James D. Nieven dandártábornokot! Ő büszke hadseregünk egyik legfényesebb csillaga. Az ez évi harmincnyolc tábornoki kinevezettből 41 évesen a legfiatalabb, csak négy évig volt ezredes. Nála megérdemeltebben senkit sem léptettek elő! Még '82-ben mutatták be nekem egy libanoni akció után, amit ő tervezett. Sok jó emberünket mentette meg.

Sorban kezet rázott a társasággal.

– Ilyen tábornokokra van szükség! Látszik, hogy nem irodákban tölti az idejét – mondta a Boeing embere, egy kövérkés, alacsony férfi, aki pontosan ellentéte volt a magas, de vékony Nievennek.

– A legfiatalabb, Galusha Pennypacker 20 évesen lett tábornok… – kezdte egy másik férfi –, de a mai világban az Ön eredményei nagyon figyelemreméltók.

– Köszönöm, államtitkár úr! – biccentett mereven Nieven.

Az államtitkár mosollyal nyugtázta a gesztust. Láthatóan úgy érezte, ez jár neki.

– Tévedsz, a legfiatalabb La Fayette márki volt a maga 19 évével – szólt közbe egy harmadik civil halk, száraz, okoskodó hangon –, de ez ne zavarja magát, Nieven tábornok! Nem az életkor hozza a sikert. Tizenegy tábornokunkból elnök is lett, Pennypacker vagy La Fayette nem volt köztük, hiába jutottak korán magasra… Persze Eisenhower volt az utolsó. Lassan ismét jó lenne, ha a nemzetet valaki olyan vezetné, aki tudja, hogy mi is a háború. Egyébként örülök, hogy megismerhetem. Hívjon csak Paulnak!

A rókatekintetű férfiről az rémlett Nievennek, hogy már rég otthagyta a Pentagont és a külügyben dolgozik. Malajziai vagy indonéziai nagykövet. Mit keres ez itt? Cap és Paul – gondolta Nieven. Itt gyorsan befogadják az embert.

Még néhány bemutatás és bemutatkozás, aztán elvegyült a tömegben. Megkezdődött a szokásos kör: a pletykák megosztása, az ellenfelek fúrása és utána az okoskodás. Paul állt középen és ő osztotta az észt. Láthatóan az a fajta volt, aki mindig úgy érzi, ő a legbriliánsabb a teremben.

– Kevesen látják még, de az oroszok a végüket járják. Nem bírják velünk a fegyverkezési versenyt, és az afganisztáni háború költségeit. Meg az alacsony olajárat sem. Hamarosan egy új világ kezdődik, ahol nem a bipoláris szembenállás határoz meg mindent, mert az egyik pólus, Moszkva, csúnyán meggyengül. De ez a világ veszélyesebb lehet, mint a mostani. A Közel-Keleten diktátorok és terroristák acsarkodnak ellenünk. Ha véget ér az iraki-iráni háború, két nagy ellenségünk is visszatér a történelem színpadára. Ott van Kína. Ne becsüljük le, ma még koldusszegény, de jól vezetik! És persze kérdés, hogy Európa merre fejlődik majd, ha már nem rettegnek a szovjetektől. Merre mennek a franciák, mi lesz Németországgal? Másrészt ott van a CNN-effektus. Még ha tudjuk is manipulálni a médiát, mégis kevesebbet tehetünk meg érdekeink védelmében nyíltan, mint korábban. Tehát egyszerre lesz több ellenségünk, tehetnénk elméletileg többet ellenük, mert nem védi őket nukleáris ernyő, mint az oroszokat, de mégse tehetjük meg, mert van az átkozott közvélemény!

Az államtitkár ekkor vonta félre. Udvariasan, de határozottan.

– Jó beszéd. Pontosan erről van szó. A szimatoló sajtóról. A szimatoló politikai ellenfelekről. És a naivitásról. A demokraták leszerelnék Amerikát a szovjet fenyegetés vége után. Eljött a világbéke, halleluja! Hát nem, az igazi veszélyek csak most jönnek. Főleg a terrorizmus, amiből látott ugye eleget Libanonban. Vannak dolgok, amiket nem bízhatunk formális struktúrákra, a CIA-ra, a Pentagonra. Túl lassan reagálnak, és kezük meg van kötve. Mire megszületik a döntés a csapásról, az ellenség már tovább is állt. Vagy lerombolta Pearl Harbort. Az erőnk megvan, hogy lecsapjunk, de ha kevesebb amerikai vért akarunk veszteni, megelőző csapásokat kell végrehajtanunk. És persze olyan trükköket, amiket bölcs Kongresszusunk sohasem fogadna el.

Nieven fémes ízt érzett a szájában, ahogy a szög kezdett kibújni a zsákból. Elég gyors ütemet diktálnak, gondolta. Ismerte ezeket a trükköket, és a bűvészeket, akik kitalálták őket. Maga is együttműködött a Fehér Házzal, Oliver North-szal, hogy megbosszulják 240 jó amerikai bejrúti halálát '83-ban. A robbanóanyagokat az ő alakulata adta át a CIA-nak dolgozó libanoniaknak, akik aztán nyolcvan embert öltek meg vele, de egyetlen merénylő sem volt köztük. Piszkos játék ez. És veszélyes. North az egyik trükkel befürdött, és már látszott, csúnya vége lesz a dolognak.

– Néha radikális dolgokat kell tenni nagyobb tragédiák elkerüléséért. Kis áldozatokat a Nagyobb Jóért – válaszolta diplomatikusan.

– Helyes, helyes, a Nagyobb Jó mindig, amit követni kell! Látom, érti! Maga párszor már megmutatta, mennyire radikális is tud lenni. És megbízható. Régi republikánus családból származik, rengeteg tisztelője van ám – veregette meg a vállát az államtitkár. – Miért nem jön be a Pentagonba, hogy tovább beszélgessünk erről és…

Határozott hang szakította félbe a mondatot:

– Uraim, uraim!

Néhányan lelkesen pisszegni kezdtek. A miniszter volt az. Weinberger szélesen vigyorgott.

– Hölgyeim és uraim, ahogy az imént tájékoztattak, most halad éppen át felettünk egy Zenit-8-as szovjet kémműhold. Készítsünk egy csoportképet, és integessünk barátainknak a Gonosz Birodalmában! Gyerünk, gyerünk, lefelé a tengerpartra, emlékeznünk kell erre a napra, mert ritkán tudunk így összegyűlni.

A Zenit 8-as persze messze nem képes arra, hogy arcokat is felismerjen. Nem emberek, hanem Norfolk, Newport News és Virginia Beach katonai és hadiipari létesítményei iránt érdeklődik.

– Jöjjön! – intett az államtitkár.

A csoport, úgy harminc ember, leballagott a parkolóhoz. Meleg, de őszies szél fújt, és az amerikai zászló magasan lobogott az épület felett. A helikopter még mindig az öböl felett körözött. Nieven elgondolkozva nézte az eget. Ki ne szeretné a történelmet alakítani? Ezért csináltak belőle tábornokot? Mert hajlamosnak gondolták a nem konvencionális megoldásokra?

Volt is okuk rá. Megannyi fekete műveletben vett részt. És gyűlölte a politikusok tehetetlenségét. Ezek a negédes, de – biztos volt benne, – ellenállás esetén hamar agresszívvá és kioktatóvá váló, nagy hatalmú tisztviselők legalább tenni akarnak valamit. A láthatóan jól összeszokott baráti kört nézve rájött, egy új világba csöppent.

Aminek eddig csak a körvonalait érzékelte. Pletykák, sejtetések, hogyan is mennek a dolgok. Hát így!

– Jöjjön, tábornok, ne maradjon le a képről! Jöjjön már, nem várunk az örökkévalóságig!

A védelmi miniszter hangja türelmetlen volt. Miközben gondolkozott, mindenki elhelyezkedett, a fotós pozícióba állt és csak rá vártak. Az egyik legkisebbre. Gyorsan odakocogott, szerényen a csoport szélére.

 

Egy hónappal később Oliver Laurence North alezredest, az illegális akciók nagy varázslóját eltávolították a Fehér Házból. Decemberben meghívót kapott Weinberger karácsonyi fogadására. Kényes témák nem kerültek elő, de érezte, figyelik minden szavát, mozdulatát. Kézről kézre adták. Mi a véleménye az arabokról? Izraelről? Az oroszokról? Arról, mit lehet megtenni Amerikáért és mit nem? Néha sejtette, milyen választ várnak tőle, néha nem. Mindegy volt, mert őszintén válaszolt.

Végül csak nyáron, 1987 nyarán hívta be az a fecsegő államtitkár a Pentagonba. Nem North állását ajánlotta fel neki, ahhoz túl sok is lett volna egy tábornoki csillag.

Hanem valami sokkal érdekesebbet és kreatívabbat.