(7.)
2012. szeptember 13.

Fuss, fiú, fuss!

Keenan
Boston, Egyesült Államok


Az álom tizenkét-tizenhárom éves korában szinte mindennapos látogatója volt. Menetrendszerűen jött, hűvös fuvallatként, hogy utána dermesztő, bénult félelembe rántsa. De már régóta nem kúszott elő abból a sötét zugból, ahova a forrásául szolgáló emlék befészkelte magát. A férfi agyának egy része, ahol a racionalitás egy szikrája megmaradt, alvás közben is furcsállotta megjelenését közel két évtized után, és végigelemezte minden pillanatát. A félelem ugyanolyan erős volt, mint régen. Kívülről látta magát, ahogy összepakolja táskáját és indulni készül. A rettenet ott kezdődött, ahogy kitette a lábát az osztályterem ajtaján. Sokszor végiggondolta már az álmot, és tudta, mi miért történik. Vörös hajú, szeplős kisfiú volt, eleve valami más, amit örömmel figuráztak ki a többiek. Mármint nem az ő osztályából, hanem a többiek. A termet kedvesnek, barátságosnak találta, még a hideg téli napokon is, mert az övéi között lehetett, nem kellett a csúfolódástól, megalázástól tartania, szeplői, vagy éppen valami más miatt, amin ugyanúgy nem tudott változtatni. A tanároktól sem félt, egy kivételével, mert szintén az övéi voltak. Ha meg is fenyítették valami miatt, szeretettel tették. De a termen túli folyosók, az iskola egésze félelmetes hely. Baráti pontokkal pettyezve, ami néhány másik terem vonzáskörzetét jelentette, de túlnyomó részben ellenséges terep. Ha egyedül volt, ezeken a helyeken megalázó megjegyzést biztosan, de akár verést is kaphatott. Apja meséit alig tudta elhinni, hogy voltak olyan idők, amikor az egész iskola az övék volt. Nagyapja idejében pedig állítólag az egész város, sőt az ország is.
Érdekes módon az utcára kilépni megint biztonságot adott. Az iskola a város középkori vára mellett, a történelmi központban volt, ahol még az övéi voltak az urak. Itt soha nem bántották, mert a felnőttek megvédték volna, és ezt üldözői is tudták. De ahogy a belvárost elhagyta, ellenséges terepre ért. Az utolsó barokk ház még romlásában is olyan volt neki, mint egy bástya, ami fölé magasodott a rendezetlen, egyszintes házaknak – álmában a két szintnyi különbség még többnek tűnt. Itt általában, hacsak rá nem ért és el nem kísérte egy-két barátja, balra fordult, és félórás kerülővel ment haza. Egy keménykötésű, két évfolyammal följebb járó ikerpár szintén a város szélén lakott, de sajnos elég messze szülei házától. Negyed órát kellett még egyedül gyalogolnia a mezőkön, dombokon át, hogy a hátsó úton hazaérjen. Most azonban valami ellenállhatatlan vágy az mondta, hogy egyenesen menjen.
Ugyanaz a vágy volt, ami a meccsen kimondatta vele azokat a szavakat. A meccs. Ez a rész nem szerepelt az álomban, de tudatában volt az előzményeknek.
Az iskola udvarán azért találkoztak azon a napon, amikor az egész elkezdődött, mert nekik is és egy másik osztálynak is elmaradt egy órájuk. Ilyen alkalmakkor, ha jó volt az idő, le lehetett menni az udvarra. Általában külön játszottak a többségtől, de aznap nem lehetett mit csinálni, az egyik nagyszájú kihívta őket focizni, egy olyan ember fia, akit apja hegyen túli jöttmentnek hívott, pont az ő utcájából. Addig ment a hergelés, amíg kötélnek nem álltak. Kemény meccs volt, nem olyan, mintha tizenkét éves gyerekek játszanának. Rúgták, lökték, öklelték egymást, egészen addig, amíg az öreg gondnok rájuk nem szólt. Az övéi közül való volt, ezért a nagyszájú is visszafogta magát. Kissrácként nem volt nagy focista, csak gyenge közepes, de aznap megtáltosodott, öt gólt rúgott a hétből. Eközben csak kettőt kaptak. Amikor már tudták, hogy menniük kell a következő órára, a nagyszájú felrúgta. Nem volt nála a labda, a táskájáért ment volna, ezért különösen nyílt volt az agresszió. Emellett nem lehetett elmenni. Nadrágja, amiben nem lett volna szabad fociznia, mert még nem volt szakadt, felhasadt. Térde vérzett. Legszívesebben rávetette volna magát a másikra, de csak ennyit mondott:
– Ennyire vagytok jók.
Aztán még hozzátett két szót, amitől megfagyott a levegő. Amit mondott, az adott kontextusban nagyot ütött. Most az egyszer nem őt alázták meg, hanem ő tiporta sárba a büszkeségüket. Csak a gondnok akadályozta meg a tömegverekedést. A barátai ünnepelték bátorságáért, nagy érzés volt a középpontba kerülni, de ettől még tudta, hogy űzött vad lesz.
Szóval aznap, három hétnyi bujkálás és az ebédről való elkésés után készen állt arra, hogy levágja az utat. Álmában nem a vénasszonyok nyarának verőfényes napsütése volt, mint a valóságban, hanem szürkületi homály. A házak ablakai is sötétek, akárcsak a szemek, amik figyelik. Hallani vélte a rosszindulatú suttogást, amit a láthatatlan lakosok szomszédjuknak adtak tovább:
„Jön már, jön, készüljetek!”
Aztán odaért ahhoz a házhoz, ahol a nagyszájú lakott. Nem mert oldalra nézni, előreszegett fejjel ment tovább. Már azt hitte, hogy megmenekült, mikor meghallotta a gúnyos kacajt.
„Látunk.”
Három fekete alak rajzott ki a düledező kerítés mögül, gyerekméretűek, mégsem gyerekek.
„Fuss, fiú, fuss!”
Futni kezdett, de a táska olyan nehéz volt. Eldobni nem lehet, akkor az övék lenne, azt nem hagyhatja. A kanyar után ott a házuk. Közel a megmenekülés, talán ötven méter. Azonban lába egyre nehezebb, ők pedig gyorsak, nagyon gyorsak. Tipikus álomtoposz ez, akárcsak a zuhanásélmény, ahogy felnőttként már tudja, de nagyon is valóságos. Valami ólomsúlyként húzza lefelé, mintha a gravitáció megsokszorozódott volna. Látja az ablakuk meleg, sárga fényét, valami árnyék is villan, talán az anyjáé. Olyan közel van, nagyon közel. De lába egyszer csak mintha beleragadna a földbe, egyáltalán nem tudja felemelni. A három alak is lelassul, de őket nem húzza vissza semmi, egyszerűen csak élvezik a félelmét. Arcukon ott van, nem verés jön, hanem valami sokkal rosszabb…
A végkifejletet, az álom végkifejletét sohasem tudta meg, most is, mint gyerekkorában felébredt, mielőtt a kezek elérték volna. A valóságban utolérték, nem sokkal a kanyar után. Hárman voltak, de nem a házból jöttek, hanem az iskola óta követték. Csak itt hitték el, hogy tényleg egyedül van. Ami történt, nem volt nagy ügy, a történelemben sokszor megesett hasonló. Megverték, de nem nagyon. Nappal volt, a környék ugyan elhagyatott, de a házakban voltak emberek. Ez visszafogta őket. Az iskolatáskáját elszedték tőle, és a nyelvkönyvét darabokra tépték. Közben viccelődtek, hogy mi ez, még vécépapírnak sem jó. A történelemkönyvét röhögve lóbálták előtte, az egyik, aki kicsit beszélte a nyelvét, gúnyolva olvasta: Hazánk története – Tankönyv a VI. osztály számára.
„Ez nem a te hazád, érted, húzzá' innen!” Kántálni kezdték a saját nyelvükön: „Húzzá' innen, húzzá' innen!”
Hirtelen aztán elhallgattak. Egy öregasszony, aki pár házzal följebb egy utcai pletykalócán ült és egy parkoló kocsi miatt egyikük sem vette észre korábban, kiabálni kezdett, hogy mi folyik ott. Félig süket lehetett és járni alig tudott, olyan lassan jött, de felnőtt volt. A nagyszájú ránézett: „Még nincs vége!” Hozzávágták a könyvet, a táskát és elszaladtak, mire az aszott, apró öregasszony előtotyogott, ő meg ott ült, vérző orral és érezte, elerednek a könnyei.
Két évig kellett még erre hazajárnia: telente, ha leesett a hó, még csak nem is kerülhetett a földek felé. Minden egyes alkalommal ott volt a veszély, hogy követik vagy a düledező kerítés mögül lesnek rá, legalábbis ő így hitte. De amazok is gyerekek voltak, egy újabb verés és néhány megkergetés után rendszertelenné váltak a dolgok. Csak a következő télen volt egy súlyos incidens, amikor kőmagú hógolyókkal dobálták meg. Arcán, kezén három-négy kék foltot viselt hetekig; a vastag kabát a testét megvédte. A félelem azonban minden egyes alkalommal ott volt, amit az álmok csak fokoztak.
A férfi verejtékben úszva ébredt fel. Automatikusan azonnal felkapcsolta a lámpát, akárcsak kölyökként, a fény most is megnyugtatta. Senki sem jött a lelkéért, a girbegurba utca a múlté, és többé-kevésbé a város is, ahol felnőtt.
Egy éve járt ott. Az iskolában már nincsenek „baráti termek”, a belváros már nem a jólesően ismerős szavak zónája. Az ősi táblát, amit a város 1848-ban lemészárolt magyar lakosai emlékére állítottak, megint benőtték a bokrok, mint a diktatúrában. A városházán már régen a gyilkosok ükunokái ültek, akik, bár nem voltak felelősek a régi bűnökért, a felejtés ködébe kívánták vonni, ami történt.
Persze a demokráciában az emlékezést, legalább ezt, nem tilthatták be. De már nem volt erő és akarat, mint a kilencvenes években, hogy a kis közösség kivágja az ősi városfal előtt növő bokrokat, és koszorúzzon. Hogy emlékezzen. Mire is? A lángokban álló környékbeli falvakra, ami egy nyelv és egy nemzet hosszútávú eltűnését készítette elő? Mert hiába övék a város, mert övék volt még 1920-ban is, ha nincsenek falvak, ahonnan jöhet a friss vér. Ezen a vidéken ez volt az utolsó csapás, a török és a tatár után inváziók után, de a város, a maga évszázados kultúrájával, nagy múltú iskolájával, nem vette észre sokáig, hogy voltaképpen halott.
Még az elnyomás legrosszabb éveiben is jobb volt. Akkor, amikor a boltok és a gyomrok üresek voltak, a radiátorok hidegek, nemzetiségtől függetlenül. A közös ellenséget, a diktátort, a Kárpátok Géniuszát együtt gyűlölték a románokkal. A szenvedésben megmaradtak ugyan a régi falak, de 1989-ben együtt harcoltak Ceaușescu ellen. És együtt haltak meg, vállvetve, ha kellett. A kisvárosban nem kellett, de Temesváron és Bukarestben igen. A magyar nevek fel is kerültek az emléktáblákra, még a fővárosban is, ahol sokan, nagyon sokan mentek ki a vérben ázó terekre. Olyanok, akiket Erdélyből vitt robotolni oda a diktatúra. Gyerek volt még, kisgyerek, de emlékezett azokra a felemelő napokra. Egy ideig úgy tűnt, eljöhet a megbékélés és az egyenlőség. Leomlanak a falak. De már néhány hónap után látszott, mindez illúzió. Az új, demokratikus Románia nem adott mást neki és a hozzá hasonlóknak, mint megaláztatást. Másodrendűséget. Gyorsan elfelejtették, hogy a magyarok kezdték el a forradalmat. A szabadság elhozta azt, hogy már teljesen nyíltan lehetett gyűlölni. A tévékben nem a diktátort tapsolták órákon át, hanem talkshow-kban és politikai vitaműsorokban szidták őt. Kergették virtuálisan saját földjén. Tapsolhatott azon a nemzeti ünnepen, amely dédapja óta családja minden nemzedékének a vereség, a kirablás és az elűzetés szimbóluma volt, és ezt nem a diktatúra alatt vezették be. Nem. A demokráciában, mert a többség megtehette.
Közben egy-két rettenetes év után a radiátorok felmelegedtek és az üzletek megteltek áruval, de a szegénység, ha nem is annyira sokkolóan, maradt. Ez lett a végső csapás a városra, nem csak az elnyomás. A románok a jobb életért mentek el. A magyarok a jobb életért, és sokan azért, mert nem bírták az ezernyi pofont. Kisebbeket, nagyobbakat.
Bozgor! C’iine ungur! Băi, vorbeşte româneşte!
Hazátlan! Kutya magyar! Beszélj románul!
Osztályának tagjai szerteszét szóródtak a világban, az iskola kiürült. Fiatalok alig maradtak ott az elkerülhetetlenül szürkülő belvárosban, csak néhány kitartó öreg őrzi még a barokk házakat, az utolsó nemzedék. Utánuk már csak a temető fog maradni. Aztán majd lassan, jó fél évszázad alatt, eltűnnek a sírok is, és nem marad semmi, csak könyvek, fotók egy régi világról.
Megrázta a fejét, hogy – mint ha lehetséges lenne – fizikailag rázza ki belőle a bevillanó képeket. A környezetére próbált koncentrálni. A bostoni hotelszoba unalmas nyugalmat árasztott. Letisztult egyenvilágával lehetett volna bárhol. Három óra múlt még csak, odakint mélységes, meglepő csend, kivéve az eső halk kopogását az üvegen. Mintha nem egy milliós nagyváros közepén lenne. A másik oldalára fordult, sokáig hallgatta az eső neszezését, mint gyermekkorában, majd egy gondolat erejéig visszatért az álomhoz. Valós események, s kínos fantáziaképek keveréke az egész, furcsa ötvözet, de van mondanivalója. Ezt tudta, akárcsak azt, hogy mi az üzenet. Elképzelte, hogy ott van a sötét utcán, szembenéz velük, a három fekete kis alak semmivé foszlik tekintete előtt. Diadalmas érzés volt. Felült és kezébe vette új útlevelét: Robert Keenan, ír állampolgár. A név idegen volt, de mellette saját arcát látta. Még mindig alig hitte el, hogy itt van, és azt csinálja, amit csinál.
„Fuss, fiú, fuss!” – gondolta, és elmosolyodott. A fejében megszólalt a zene. Most karddal a kezében fog futni, és nem az ellenség elől, hanem támadva! Abban biztos volt, hogy azokat meg tudja majd győzni, akikkel nemsokára találkozik. Nekik is van egy történetük, vannak rémálmaik, különben nem jelentkeztek volna önként. Lehet, hogy sokkal, de sokkal rosszabbak, mint az övé.
 
 
Gyalog ment a találkozóra, a kikötő nem volt messze a szállodájától. A nagyváros közömbösen hömpölygött mellette. Pedig Boston emberibb a többinél, töprengett el. Egy helyen, a hatalmas házak között feltűnt egy kis temető. Apró emléke a sok száz évvel ezelőtti egészen más városnak. Zöld négyzet, mohás, ősöreg kövek a néhány évtizedes betonóriások között. Nem építették be, nem dobálták ki a régi sírokat, hanem megőrizték. Persze az amerikaiaknak nem kellett újraírni a történelmüket. A világ legszerencsésebb népe, akik mindig győztek.
A Long Wharfhoz ment, a Tia’s bárba beszélték meg a találkozót a Mariottnál. A belváros felhőkarcolói közül hirtelen ért ki a napra, és megtorpant. A Baszk már messziről integetett, mosolyogva. A teraszon üldögélt, négy másik férfival. Őt ismerte egyedül, már vagy tizenöt éve barátok voltak. A bostoni kikötő nyüzsgött az emberektől, de ez a kis ötös elkülönült a tömegtől. A legszélső asztalt foglalták el és a környező zajos társaságokhoz képest nagyon csendesek voltak.
Keenan kezet rázott mindannyiukkal, Baszkot át is ölelte.
– Egy Guinness-t kérek – mondta a csúnya kis pincérnőnek. Nem szerette nagyon ezt a sört, de mégis mit kérhet a világ legnagyobb ír városában, ahol minden negyedik ember a zöld szigetről származik?
Eleinte banális dolgokról beszélgettek. Hogy felmérjék egymást. Légiós zárkózottnak és szomorúnak tűnt. Ötven felé közeledett, így ő volt a legidősebb. Inasan vékony, mokány termetű, kézfogásán érezni lehetett, milyen erős. Angolsága nem volt túl jó, de Keenan nem tudta beazonosítani az akcentust. Dohánytól bűzlött.
Dullahan viszont nem sokkal volt túl a harmincon. Hosszú fekete haj és élénk kék szem. Ő sem túl magas. Van rajta pár kiló felesleg, viszont nagyon jóképű, gondolta Keenan. A belfasti angolja eleinte nehezen volt érthető, de gyorsan megszokta. A Baszk, nos a Baszk szinte semmit sem változott, azóta, hogy 1998-ban először meglátta. Fekete szemei derűt sugároztak, arcvonásait alig mélyítette el a kor.
A két fiatal jól láthatóan testvér volt. Úgy huszonöt évesek lehettek. A karjukon tetoválás: Rock és Roll.
A kis csapat jó benyomást tett. Komoly emberek. Kalandorok, persze, de a jobbik fajtából. Az elkötelezettből, amelyik képes hinni egy ügyben. Keenan tudta, minden az ismeretségeken múlott. Ő ismerte Baszkot, az pedig Légióst és Dullahant. Dullahan pedig ismerte Rockot és Rollt.
– Kolumbiában találkoztunk ezző az alakkal – bökött Dullahan a Baszkra. Az ír és a baszk mozgalom között régi volt a kapocs. A Sinn Féin, az IRA politikai szárnya és a Herri Batasuna, az ETA-hoz közelálló párt évtizedekig kapcsolatban volt. Bár ellenségük más volt, az IRA és az ETA is együttműködött időnként. Mindketten egy birodalmát vesztett egykor nagy európai nemzet ellen küzdöttek, amely makacsul elutasította igényüket a szabadságra. A líbiai kiképzőtáborokban barátságok szövődtek, amelyek jó alapul szolgáltak a bizalomnak. Aztán amikor a harcnak leáldozott Spanyolországban és Észak-Írországban, nem kevesen Dél-Amerikában próbáltak szerencsét mindkét szervezetből.
– 2001-ben el kellett tűnnöm Belfastból. Adams törzsfőnök – tudjátok-e ki ő? – maga méltóztatott figyelmeztetni a családom, baj lesz, ha maradok. Na, nem azé, mert szeretett, hanem mer' nem akart vért látni a Falls Roadon. Az ellene lett volna a politikájának, mert az olyan fajta, hogy mindene a politika és a számítás. Az IRA egyik nagyágyúját vertem pofán. Megmondtam neki, hogy egy mocskos áruló, aki lefeküdt a briteknek… Igazából egészen szétvertem azt a nagy arcát, és pár napra kómába került… Szóva' nem jelentettek fel, mert az mifelénk nem szokás ám, de kvázi száműztek.
– IRA-tag vagy? – kérdezte halkan Keenan.
Mindketten tudták, hogy az IRA valójában nem oszlott fel. Fegyverei nagy részét feladta, de élt tovább.
Dullahan a fejét rázta.
– Apám IRA-tag, de én túl kölök voltam ahhoz, hogy belépjek, mielőtt letettük a fegyvert '98-ban. Utána meg má' nem akartam belépni. A fater mondjuk megtanított mindenre, de a kődobáláson nem jutottam túl. Nem hallgattak ki soha, nem vagyok benne semmilyen nyilvántartásban, ha ez érdekel. Egy közös haver hívott Kolumbiába. A FARC-nál volt kiképző. Ő még 2000-ben húzott el Belfastból, amikor nagyon kezdett szorulni a hurok azok körül, akik nem voltak oda a kibaszott fegyverletételért. Adams főnök beleegyezett abba, hogy aki mindenáron harcolni akar, az e'tóhatja a talicskát Dél-Amerikába. Ott ragadtam egy pár évre néhány ilyen alakkal.
És szerencséd volt – gondolta Keenan. A CIA figyelte a FARC-ot, és a legtöbben lebuktak. Néhány írt le is tartóztattak. De Dullahant nem, tényleg nincs benne a neve semmilyen amerikai nyilvántartásban. Mint ahogy a többieké sem. Ezt gondosan leellenőrizték a találkozó előtt.
– Utána meg ez meg az vót, dolgoztam forgatásokon Belfastban, miután visszamehettem, taxis voltam Londonban. Ott találkoztam ezzel a két semmirekellő Rockyval meg Rollyval. Úgy tettek, mintha kidobók lennének, akik csúnyán összeverik az olyan piás íreket, mint én. Én meg úgy tettem, mintha össze lennék verve… Aztán meg ittunk egy pofa sört a jó mókára. Tanultam is egy pár évet. De dögunalom. Szóva' benne vagyok bármibe'.
Rock és Roll egymást kiegészítve beszélt. Mint egy stand-up páros. Keenannak tetszett, mennyire össze vannak szokva.
– Udvarhelyiek vagyunk…
– Székelyudvarhely! – A legjobb… – Bizonyám! – Volt egy kis afférunk az oláj rendőrséggel.
– Az egyik hátába beleállt a bicsak.
– Bele ám!
– A másiknak csak keze tört...
– De mindkettő!
– Aztán menni kellett!
– Jó messzire.
– Londonban rakunk helyre…
– Piás íreket…
– Nem csak öklünk van…
– Nagyon kemény.
– De mást is tudunk.
Erre Roll nem mondott semmit, csak mutató és hüvelykujjával fegyvert formált, és lőtt egyet. Rock elfújta a képzeletbeli füstöt.
– Nem nyomoztak utánatok?
A két fej egyszerre intett nemet.
– A dolog nem Udvarhelyen volt ám, hanem Kolozsváron. Senki sem ismert minket. Bebüntettük a két rendőrt, és szépen eltűntünk. Tiszták vagyunk, mint a friss hó a Hargitán!
Légiós nem sokat anekdotázott, amikor rá került a sor. Megint azzal az érdekes, meghatározhatatlan akcentussal beszélte az angolt.
– Jugoszláv Néphadsereg, '91-ben.
– Hol szolgáltál? – vágott közbe Keenan. A másik mintha meg sem hallotta volna, de arca idegesen megrándult.
– Onnan elhúztam, és 2005-ig Francia Idegenlégió. Azóta szabadúszó vagyok, nyomtam pár évet Irakban a Blackwaternél. Ott futottam össze baszk barátunkkal. Sokat mesélt rólad, és hogy miben hiszel.
Keenan felhúzta a szemöldökét. Az utolsó mondatot magyarul mondta. Minden akcentus nélkül. A Baszkra nézett, aki játékosan visszahunyorgott: – Meglepetésnek szántam…

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!