(1.)
Március 10.

A Székely Szabadság Napja

A támadók egyike sem akarta, hogy így végződjön. Még a legvérmesebbek sem, akiknek szíve tele volt őszinte gyűlölettel. Nem, ez a borzalom eszük ágában sem volt.

Csak meg akarták leckéztetni a kölyköket. Eltiporni dacos kis tüzüket. Legfeljebb elverni őket egy kicsit, hogy eszükbe se jusson kiegyenesíteni a gerincüket. De a főnökök megmondták: komoly sérülés ne legyen! Akkor a hír túlérhet az országhatárokon, és az nem jó.

Megfélemlítés hírverés nélkül!

Ez ment már száz éve. A nyerő formula.

Nem mintha a világot nagyon érdekelte volna, mi történik az egyre terjedő nyomorban vergődő Európának ebben az elhagyott kis szögletében.

De jobb az óvatosság. Pár kék-zöld folt, felrepedt bőr, na, az nem kerül a lapok címlapjaira. Hiszen annyi helyen tömegeket gyilkolnak meg. Szíria, Irak, Líbia vagy Jemen – a világ egyre gyorsabban süllyed a barbarizmusba. A keresztre feszített vagy lefejezett emberek jobban eladhatók a médiában, mint egy vérző homlok, néhány kivert fog. Mi is van most a hírekben? Az etiópiai mészárlások?

Az üzenetet viszont megkapják azok, akiknek szánták. Akikben él a tűz, és máglyákat mernek gyújtogatni.

Hogy ki van felül, és ki a kisebbség, és hogy ez már így lesz örökké!

Ezen nem lehet változtatni, és akinek nem tetszik a lehajtott fejjel járás, mehet világgá. Voltaképpen ezt is akarták: hogy menjenek el, szabad az út nyugat felé. Kövessék azt a több mint félmilliót, aki az elmúlt száz évben már elment! A verés után el fognak gondolkozni, az biztos.

Huszon-egynéhányan voltak a máglya körül. Pimaszul még két zászlót is ki mertek tűzni. Egyik sem azé az államé volt, mely megtűrte őket a földjén. Gyanútlanul tettek-vettek, hordták a fát, ami vizes volt, hiszen a téli nagy hó épp hogy elolvadt egy kora tavaszi melegfronttól. Csak két-három meglettebb ember, zömében huszonéves kölykök, sőt néhány gimnazista gyerek is. Fiúk, lányok vegyesen. Beszélgettek, énekelgettek azon a furcsa nyelven, ami annyira más, mint bármi Európában, és ami rettenetesen irritálta a támadók fülét. Egy hangszóróból zene szólt:

Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk…”

 

Két busszal érkeztek egy pár kilométerrel odébb fekvő tisztásra, vagy hatvanan. A dorongokat otthonról hozták. Az utakon sok volt a rendőr, de ettől nem tartottak. Azt a tisztást egy másik út szolgálta ki, ami az ő fajtájuk faluiba vezet. A dorongokat szépen eldobálják, ha használták őket, aztán ember legyen a talpán, aki bármit is rájuk bizonyít. Ők csak kirándultak egyet. Néhány vezető volt csupán helyi, a többiek szerte az országból jöttek, a mozgalom küldte őket, hogy rendet tegyenek a rebellis megyékben.

Egy kis csapat, négy nagydarab férfi, egy másik országból jött. Az egyikük valóságos óriás volt, kétméternyi tömény izom. Egy monstrum!

Két kísérőjük volt a fővárosi szervezettől, úgy mondták, barátkozni jönnek, kapcsolatot építeni, hiszen közös az ellenség. Tetőtől talpig feketébe voltak öltözve, és amikor levetették dzsekijeiket a buszon, páran megdöbbentek. A fekete pólókon egy hatalmas pajzs volt, piros-kék színekben, egy fehér kettős kereszttel. Ezt a kettős keresztet ismerték és nem szerették. Volt egy pár kérdés, hogy ez mégis mi, de aztán megnyugodtak. Nem az ellenség szimbóluma volt, pontosabban az, de mégsem az.

Ittak egyet a félreértésre. Cujkát, bitang erőset, egyből ment fel az agyba a 45 fokos alkohol. Aztán ittak egyet a barátságra. Borovicskát, nagy adagot, vagy negyven fokosat. Még egyet-egyet mindkettőből, ellenségeik eltiprására. A végén meg jó adag sörrel koccintottak, nem ok nélkül, ezzel is volt terv… És a hangulat egyre jobb lett a buszokon. Az alkohol feltüzelte a férfiakat, és hamarosan mindannyian énekeltek, harsogva. Aztán meghallgatták a négyes egy nótáját, és nem zavarta őket, hogy nem értik, és hogy a nyelv szláv. Ha a fővárosban azt mondják, ezek az emberek barátok, el kell fogadni. Minden perccel nőtt a bátorságuk. Egy esetleges lebukástól nem féltek. Tudták, hogy a rendőrség, az ügyészség újra velük van. Még a titkosszolgálatok is. Sok hosszú, ocsmány áruló év után újra! Minden le van zsírozva! Egy generációval korábban hozzájuk hasonló hősök tettek már ilyet, és senkit sem büntettek meg. Mert ez az ország az övék volt, nem a jöttmenteké.

 

Tavasszal korán sötétedik a hegyek között, és a nap már percek óta eltűnt egy havas mögött, amikor megindították a támadást. Nem vették körbe teljesen a máglyát, hogy legyen menekülési út. Majd amikor a kölykök rémülten eltakarodnak, videóra veszik, ahogy a két zászlót rádobják a tűzre. El fognak hamvadni, mint a kis mitugrászok reménye. Aztán belevizelnek a tüzükbe, és majd valahogy ki is oltják a máglyát. A comandant, a parancsnok nem tudta, ezt hogy fogják csinálni, mert a fa, amit bőségesen meglocsoltak petróleummal, már hatalmas lángon égett.

Beragyogta az egész tisztást.

Hörgő ordítással támadtak. A kölyköknek, akkor még úgy látta, esélye sincs. A comandant megigézve nézte, ahogy a tagbaszakadt külföldi előreront. Egy fiút, aki elébe került, úgy rúgott hasba, hogy szó szerint elszállt. Irigykedett az elszabadult pokoli erő felett. Aztán maga is ütött egy párat a husánggal. Vigyázott, amennyire lehetett, hogy csontot, koponyát ne törjön. A fiatalok bátrak voltak, és megpróbáltak ellenállni. Felkapták az összehordott tűzifát, és visszaütöttek. Volt egy nagyobb darab felnőtt is, aki két támadót is leterített, mire körbevették. Őt már le kellett ütni, és miután vagy öten körbeállták és rugdosni kezdték, a comandant odarohant. Le kellett állítania a tömény szesztől megvadult embereit, nehogy megöljék a fickót.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet a koccintgatás!

Csak húsz másodpercig nem figyelt oda, és egy sokkal veszélyesebb helyzet alakult ki, mint aminek elhárításával vesződött.

A bajt végső soron a lányok okozták. Nem futottak el, ami a fiúkat is harcra ösztönözte. Kitartottak, keményen. Ráadásul a tisztás másik vége felől még jöttek vagy egy tucatnyian, fagyűjtők, mind fiatal férfiak, akik bekapcsolódtak a küzdelembe. A comandant látta, így is jókora túlerőben vannak, és csak idő kérdése a győzelem, de a nem várt ellenállás elszabadította az indulatokat.

Mégis, mit képzelnek ezek, hogy visszaütnek? Hiszen a dolguk az, hogy rémülten szaladjanak…

Különösen az óriás vadult be. Egy üveggel fejbe találták, és vére megindult homlokáról. Három fiút pár másodperc alatt lecsapott a kezében lévő hatalmas husánggal, tompán puffanva terültek el a hóban. De akkor két lány támadott, vijjogva, bátran. Az arcát próbálták karmolni. Lerázta őket, és az egyiket erőből gyomron vágta szabad kezével. Az összegörnyedve kezdett hányni. A másik csak elterült a földön, és dermedten ott maradt. Az óriás vadul felhördült és körbenézett, új célpontot keresve. A parancsnokot valami rossz érzés kerítette hatalmába, és elkezdett utat törni magának, hogy megzabolázza a monstrumot. De már elkésett.

A csapatban volt egy harmadik lány is, egy alacsony, apró teremtés. Fehér dzseki volt rajta, hozzá illő fehér sapkája alól hosszú, barna haj omlott le vállára. A tűz fényénél látni vélte, hogy nem idősebb 18-nál. Az óriás felemelte a husángját és elindult feléje. A lány talán nem volt olyan bátor, mint a másik kettő, mert megfordult és futásra lendítette a lábát. Az egymással küzdő férfiak mellett csak egy kis rés volt. Közvetlenül a máglya mellett vezetett el, a támadók által szabadon hagyott menekülő útvonal felé.

Mert hát mi csak azt akartuk, hogy megijedjenek és meneküljenek – mondogatta magának a parancsnok később újra és újra.

A lány a rést célozta meg rémületében. Az óriás három lépéssel utolérte, és meglendítette a husángot. Ömlött a vér a szemébe, buzgott benne a cujka, és rettenetesen dühös volt. A comandant látta, hogy minden erejét beleadja az ütésbe, ami a lány bal vállát és lapockáját éri. Az első pillanatban ez szerencsésnek tűnt, mert a csapás a fejét biztosan betöri. De a nehéz husáng lendülete átadódott a kis testnek. Az idő pár pillanatra megállt. A vezér egy törtmásodpercig reménykedett abban, hogy elkerülhető a nagy baj. De aztán a lány egy piruettet leírva egyenesen belezuhant a magasan lángoló máglyába. A férfi egész testében érezte a borzalmat. A monstrum is megtorpant és döbbenten nézett. A máglya közben elvesztette stabilitását, és az égő fenyődarabok rázuhantak a lányra. Egy pillanattal később csak egy kis fehér csizma látszott ki a tűzből.

A vezér hiába várta, hogy a lány felkeljen. Nem volt ott semmi mozgás. A tagbaszakadt fickó csak állt, leeresztett husánggal, szemében rémület. Ő is a csizmát nézte. A közelben dulakodók érzékelték a beállt változást, mert egymás után váltak szét. Talán volt, aki a szeme sarkából látta, mi történt. A comandant a zsebébe nyúlt. Még mielőtt elindultak, megbeszélték, hogy egy hosszú sípszóval jelzi a visszavonulást. Megfújta, teli tüdőből. A banda nagy része nem értette, hogy mi van, hiszen nyerésre állnak, de amikor látták, hogy vezetőjük ész nélkül rohan az erdő felé, ők is megindultak. A rendőrség? A csendőrség? Esetleg a hadsereg? Ilyen gondolatok járhattak a fejekben.

A parancsnok a domb gerincéről még visszanézett. Látta, hogy a testet már kihúzták a tűzből, és szörnyülködve kiáltoznak. Értette a szavakat, minden egyes szót. Átjárta a rettegés. Érezte, hogy ennek még súlyos következményei lesznek.

Nem tévedett. 


Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 3590 Ft 3370 Ft 3145 Ft
3590 Ft
+ -