(10.)
Június 3.

Egy hosszú hajóút Helsinkibe


Tanner
 

– Ostoba vagy, Patrick! – mormogta aznap már vagy századszorra.
És az előző nap sem volt ez másként, és azelőtt sem, hetek óta. Variálta a repertoárt időnként az idiótával, a barommal, és még sok minden mással. A fejében szinte kényszeresen újraindult a jelenet, a találkozás, hogy mi fog történni. Ő mit mond, a lány mit mond, katt-katt, forogtak a kerekek az agyában, de nem jutott eredményre. Nem tudta, hogy mi lesz. Csak azt tudta, hogy ostoba.
A rohadt monológba a fejében be volt építve az „ismétlés” gomb, és valami mindig megnyomta.
A brit lobogó alatt hajózó Hunter 45-ös jacht, a „Plan B” délnyugatról közelítette meg Helsinkit. Észtország unalmasan egyhangú partvonala már régen elmaradt mögötte, a finn főváros pedig még nem látszott, de a nyugati oldalon majdnem 20 kilométerre a tengerbe nyúló Hankoi-félsziget már igen. Ez közelebb volt és a lapos finn partok átlagánál magasabb is, így sem volt azonban több egy vékony kékes csíknál a láthatár szélén. Semmi kiemelkedés, változatosság, csak egy majdnem egyenes csík. Felhősor sorakozott a félsziget partvonala fölött, ami folytatódott keleti irányban is, mintha csak a szárazföld határát jelölné ki az égen. Amerre a hajó orra mutatott, egy különösen nagy felhő emelkedett a magasba. Valahol ott lehetett a város.
A Suomenlahti, a Finn-öböl vize csendes volt, a reggel még erős déli szél lágy szellővé szelídült. Az ég majdnem teljesen kitisztult, és a tenger úgy ragyogott az északi nap fényében, hogy az ember, ha nem néz a térképre, egy kis képzelőerővel akár azt is hihette volna, hogy az Égei-tengert látja. Volt valami más persze a tónusokban, a fénytörésben, sőt a levegő ízében is, de a kora nyáron rendkívül szokatlan, harmincfokos meleg megtévesztő hatással bírt.
Patrick Tanner, amikor a kattogás megállt az agyában, és véget értek a monológok, csendben élvezni próbálta a napot. A „Plan B” félszélben haladt négy csomóval, a motor nem működött. Autopiloton volt, a kormányon időnként állító elektromotor hangja jelentette az egyetlen gépi zajt. Bárki, aki ismerte Tannert Szarajevóban, most csodálkozva nézte volna.
Alkatilag nem változott, még mindig szikár volt, izmos. Fiatalabbnak tűnt a koránál, valahol kora negyvenesnek, pedig már elmúlt ötven. Zöldesszürke szeme továbbra is északiasan villogott. Ettől eltekintve azonban nem sokban emlékeztetett a néhai elhanyagolt külsejű Tannerra. Sebészi kezeknek ebben alig volt szerepe. Csak a fülét változtatta meg Dél-Afrikában, a cimpák teljesen eltűntek. Az amerikai vízumképeken nem véletlenül kérik, hogy a fülek láthatóak legyenek. Ez a testrész az, ami a keresőszoftverek számára legjobban felismerhető.
Legalábbis a kilencvenes években ezt tudták a legjobban használni. Akkor az arc még túl bonyolultnak bizonyult, az írisz az egyszerű fotókon, biztonsági felvételeken nem használható azonosításra, ahhoz nagy felbontás kéne. Az ajkakon változtathat egy rúzs vagy egy bajusz. Az orr és a homlok persze már jó, de a fül a legegyénibb mind közül. Mint egy ujjlenyomat.
Nem a rejtőzködési kényszer, hanem a puszta önmegvalósítás hozta viszont, hogy Tanner a fejét majdnem teljesen kopaszra nyírta. A hosszú, piszkos szőkésbarna fürtök eltűntek, a haja olyan rövid volt, hogy a nap barnára égette a feje búbját is.
Mindig is utálta a hosszú hajat, de a szarajevói balos polákhoz az illett. A divatot is azért követte, mert éppenséggel a drága dolgok tetszettek neki, nem sznobizmusból. A bal csuklóján egy háromezer-ötszáz dolláros, titán-vörösarany ötvözetből készült Omega Seamaster volt. Ezen kívül most csak egy Speedo Fastskin fürdőnadrágot viselt, de ruhatára szolidan elegáns volt. Amikor fehér sortjában és a hozzá illő 150 dolláros ujjatlan Prada pólóban partra szállt, a kikötők tisztviselői azonnal látták, hogy egy jómódú, bár a használtan nagyjából negyedmillió dollárt érő, 2002-es gyártású Hunterből ítélve azért nem nagyon gazdag brit sportemberrel állnak szemben. Ez bizonyos értelemben igaz is volt. Ha nem is volt brit, de már sportembernek lehetett nevezni. És persze jómódú volt, de igazán gazdag nem. Soha senki sem vitatta személyazonossága, papírjai hitelességét.
Ahogy közeledett a célhoz, úgy erősödött benne a félelem, hogy megint elront mindent. Egy ostoba, idióta elv miatt. Amikor az ötlet felmerült benne, ide légvonalban is vagy háromezer-ötszáz kilométerre, egy pillanatra fölvillant benne régi türelmetlensége. A tenger azonban egy ideig visszazökkentette abba a gondolati mederbe, amit tudatosan választott magának. A hajózás, bármennyit is változott, egy szempontból ma is majdnem az, mint ezer éve. A modern technika sokat segít. Az időjárás már nem a kegyes vagy kegyetlen istenek játékszere, az élőben letölthető műholdképek eloszlatják a látóhatár mögött rejtőző titok varázsát és félelmetességét – ezt Tanner néha úgy élte meg, mintha elvettek volna tőle valamit. Télen sem kell bevonulni a flottáknak a kikötőkbe, a gondosan jégmentesen tartott csatornákon át a Botteni-öböl egyes részeit kivéve még itt északon is kifuthattak volna a jachtok is a nyílt vízre. A vitorlásokba is beszerelt kisegítő motorok miatt nem létezik szélcsend, a GPS tönkretette a helymeghatározás művészetét, a tengerjáró óriásoknak pedig szinte semmi sem számít, a legnagyobb viharokon kívül.
De a teret és az időt nem tudta legyőzni a hajózás.
Ezt itt, ezen a vízen is tapasztalhatta. Nyugaton most is látott egy hatalmas Silja Linje kompot, ami csendesen, méltóságteljesen fogyasztotta a Helsinki és Tallin közötti nyolcvan kilométeres távolságot. A távolban mozgó hegyként vonult még kettő. Ezeknek ma is három óra kell akkora távolsághoz, ami szárazföldön negyven perc lenne egy autópályán. Még a gyors jet-szárnyashajóknak is kell másfél óra. Valahol azt olvasta, hogy ötszáz éve, persze nagyon jó szélben, a közel húsz kilométeres óránkénti sebesség a tengeren nem volt rendkívüli. Egy szerencsés napon tehát, mivel nem sokat kellett manőverezni, kevesebb mint öt óra alatt megtehették a két város között az utat. Szárazföldön ugyanekkora távolság nagyon sietősen és megint csak kedvező körülmények között is egy nap lett volna. Annak oka, hogy ennyire eltávolodott egymástól a két utazási mód gyorsasága, a fizika volt: a hajók sebességét behatárolta a víz közegellenállása, és ezen a világ összes technikai újítása sem tud majd változtatni. Biztos volt abban, hogy egy Hanza hajóskapitány vagy egy velencei kereskedő kevésbé érezné magát idegennek a mai világban, mint egy szárazföldi utazó.
Tanner tehát azt az elvet próbálta követni, hogy nem siet. Ezért nem bérelt Cádizban kocsit és nem ment Sevillába, ahonnan repülővel Madridon keresztül még aznap Helsinkibe juthatott volna. Mindez már közel egy hónapja volt, ötezer, tengeren megtett kilométerrel odább. Egy ideig nem bánta a döntést. Az átlagok törvénye szerint még vagy harminc év hátra van az életéből, így hónapokban mérni nem nagy luxus. Majdnem négyszáz hónapból egy – ez nem igazán sok, elenyészik, mint egy napban három perc.
Ezt mondogatta magában, de most már tudta, ostobaság.
– Idióta vagyok – motyogta.
Arra gondolt, talán azért csinálta az egészet, mert fél. Most már mindegy volt, sehogy sem érhet oda előbb. Este nyolcig, a találkozóig bőven van ideje. De akkor ahelyett, hogy a monológot hallgatná a fejében, csinálhat valami értelmeset is.
Leengedte a vitorlákat, leeresztette a fürdőlétrát, és a tatról kidobott egy húszméteres kötelet. A Suomenlahti nem volt dermesztően hideg, mint a nyár legelején lennie kellett volna. Persze olvasta, hogy ebben az évben különösen meleg volt északon a tél és a tavasz is, de a Balti-tengerről mindig a hideg jutott eszébe. Sokáig húzatta magát a hajó után. Végül elengedte a létrát, és úszni kezdett. A szél annyival sodorta a hajót, hogy keményen kellett tempóznia. Amikor izmai végképp nem bírták tovább a hideget, abbahagyta az úszást. Szerette magát elvinni a fájdalomküszöbig, sőt azon is túl. Enyhült tőle a sok csípős-savas szar, ami a lelkében fortyogott.
Már bőven benne volt a délutánban, mire Helsinkihez ért. Addig a Tallin és a finn főváros között ingázó Sikorsky 76-os helikopter kétszer is elszállt a feje felett. A kikötőt őrző erődszigetnél, Suomenlinnánál várakoznia kellett, ahogy egy hatalmas Viking Liner méltóságteljesen kivonult, irányt véve Svédország felé. A fedélzetén már megkezdődött az ivászat, ami estére egyeseknél az amúgy sem vasszilárd skandináv erkölcsök teljes felbomlásához fog vezetni. Nem véletlenül nevezték a Stockholm-Helsinki járatot love boatnak. Aztán az erődöt nézegette, az embereket, ahogy az apró kis öblökben napoznak. Ahogy annyiszor ők is annak idején. Mielőtt elcseszte, ráöntve a katyvaszt a lelkéből az egyetlen emberre, akivel jól tudta érezni magát. Mindig így viselkedett azokkal a nőkkel, akik szerették. Ne szeress!
A jachtkikötő a belváros közelében volt. A formaságok elintézése után elment zuhanyozni: a hajó apró kis kamrája után luxusnak tűnt a marina tusolója. Szokatlanul meleg volt továbbra is, még mindig majdnem harminc fok, így csak egy sortot és egy pólót vett fel. Lassan ballagott az ismerős utcákon. Az Esplanade hatalmas volt és elegáns, mint ahogy emlékezett rá. Egy sugárút Párizsban, sőt szélesebb, de gyorsan véget ért a régi kikötőnél. Itt nem jachtok, hanem kirándulóhajók voltak, amik a turistahordákat vitték rövid utakra szemtelenül sok pénzért, odébb meg a hatalmas kompok. Szárított halat evett és sört ivott hozzá, ötpercenként meg az óráját nézte. Lassan telt az idő.
Még majdnem egy órája volt a találkozóig, amikor elindult a Helsingin tuomiokirkko, a Helsinki Katedrális felé. A hatalmas, zöld tornyú, fehér falú templom, amely olyan elegánsan uralkodik a város felett, már messziről látszott. Valami különlegesen északi szépséget és távolságtartást érzett benne Tanner, ami felidézte Raija-Liisa nagyon is skandináv arcát.
Megint megrohanták a félelmek.
Amikor a gondolat megszületett, még könnyűnek tűnt minden. Egy cadizi internet caféban rákeresett a névre. Finnország az internetfüggők hazája. A Google több mint két tucat találatot dobott ki. Köztük volt a hírszerzők nagy kedvence, a Facebook is. Ebből megtudta, hogy Raija-Liisa hol dolgozik, még azt is, milyen a legfrissebb frizurája, és ez több volt, mint elég. Egy embert megtalálni egy ötmilliós országban, de még egy félmilliós városban sem volt nagyon könnyű feladat még húsz éve sem, ha valaki nem rendelkezett sok pénzzel vagy kapcsolatokkal. Türelem kellett hozzá. Most csak egy üzenetet kellett küldenie.
De az érzelmi része nehéz volt. Valójában rettegett.
Még majdnem egy óra volt a találkozóig, és azon gondolkozott, vegyen-e a lánynak valamit. Egy virágot, ami világos színű, és ugyanúgy benne van az északi szépség, mint a templomban vagy a lányban.
De Raija-Liisa már ott volt. Vörösesszőke haját szúrta ki először, ez a színárnyalat még Skandináviában is ritka, kitűnt a szőkék közül. Összekuporodva ült a templomhoz vezető lépcsősor közepén, ahol az kisebb terasszá szélesedik. Nem integetett neki, de a nő már messziről észrevette. Felállt és várt, apró alakja elveszett a mögötte lévő épület tömege előtt. Tanner úgy érezte, nem bírja megállni, hogy ne kezdjen rohanni felé, de minden akaraterejét bevetve éppen csak gyorsított egy picit. Két méterre lehetett, jó pár lépcsőfokkal lejjebb, amikor úgy érezte, meg kell állnia. Mivel jóval magasabb volt a nőnél, tekintetük nagyjából egy vonalban kapcsolódott össze. Perceken át nézte az égszínkék szemeket, ahogy a könnyek lassan potyogni kezdenek belőle. Szíve összeszorult. Hat év. Hat év telt azóta, hogy utoljára elmerülhetett ebben a kékségben. Körbehajózta azóta a Földet, látott trópusi vihar utáni naplementét Tongánál, tengerbe folyó lávát Hawaii főszigetén, végtelen korallmezőket a Nagy-korallzátonynál Ausztráliában. De ez a látvány most jobban megérintette bárminél. Eltöltötte a remény, egy új remény, hogy most talán sikerülhet. Átölelte a hüppögő nőt, az meg erősen magához szorította.
Tanner rájött, hogy ostobaság volt elmenni, és ostobaság volt nem sietni vissza.
 
 
Néhány órával később újra átölelve tartotta a lányt Helsinki belvárosának egy apró lakásában. Amikor visszatértek, azonnal egymásnak estek, és minden olyan jó volt, mint régen. Körbenézett a félhomályban. Dobozok voltak mindenfelé.
– Te utazol valahova?
– Nem utazom, költözöm!
A férfi megütközve könyökölt fel.
– Vissza északra?
Félelem csendült meg a hangjában. Egy másik életben négy éven át együtt éltek a lány szülővárosában, Ouluban, fenn a sarkkör közelében. Raija-Liisa az ottani egyetemen tanított, ő meg bejárta az északi vadont. De négy éven át nem látott igazi nyári napot, csak sápadt variánsát, ami még a fehér éjszakák idején, júniusban és júliusban is ritkán volt képes sütni. Ragyogni ragyogott, de meleget nem adott. A teleket végképp nem tudta megszokni. Pontosan egy hónapig nem látta a napot, és az a derengés, amit nappalnak hívtak, öt óráig sem tartott. A második télen magába zuhant, a fényterápia és a rövid trópusi kiruccanások sem segítettek. Ez volt talán az egyik ok, amiért szakítottak. Raija-Liisa nem tudott elszakadni Oulutól, ő pedig nem tudta elviselni.
– Amikor megtudtam, hogy jössz, elfogadtam egy állásajánlatot. Szigorúan déli irányban!
– Mennyire délen?
A lány elnevette magát.
– Nyugi! Nem Tallin vagy a Baltikum. Eléggé délen. Budapest, Magyarország! Két hét múlva indulhatunk a forró nyárba, ha velem akarsz jönni!

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!