(11.)
Június 15.

A Cár szenvedélye: a Nyugat megbüntetése


A Cár

A késő hatvanas éveiben járó férfi nagyon korán ébredt fel. Az óra még hatot sem mutatott, pedig nem éppen koránkelő típus. De ha menni kell, menni kell. A szobában vaksötét volt, az utóbbi időben már csak így tudott elaludni, a legkisebb fény is zavarta. Felkapcsolt egy vörös fényű éjjeli lámpát, és köntöst húzott magára. Nem a fürdőszobába ment, friss levegőt akart szívni. A hálószobán kívül világos volt, az északi nap fénye beragyogta a tágas nappalit, ahol a kandallóban még sercegett az este rakott tűz parazsa. Buffy, a jókora bolgár juhászkutya azonnal felugrott, és lelkes farokcsóválással üdvözölte gazdáját. Yume, az akita morcos fejjel nézett. Ő kevésbé volt barátságos karakter, nem szerette, ha megzavarják az álmát. De egy sétát ő sem szalasztott volna el.
Kint hűvös volt. A két kutya lelkesen sprintelt kifelé. A japán gyorsan lehagyta a nagyobb juhászkutyát és a partról nézett vissza türelmetlenül. A férfi intett neki, és a kutya megértette, most nem lesz játék. Érdeklődését vesztve kezdte szagolgatni a vizet, aztán belelefetyelt. A tó a végtelenben látszott véget érni, mint egy tenger. Egykor az is volt, tengeröböl, a Balti-tenger rövid életű támadása az észak-orosz tajgával szemben. Aztán kiemelkedett a jég súlyától megszabadult karéliai földnyelv, és tó lett belőle. Partjának lakói Nevajarvinak, finnül Mocsártónak, majd Laatokának nevezték el. Aztán a középkorban jöttek az oroszok, és fokozatosan kiszorították a finneket a környékről, véglegesen 1944-ben törölve el őket. Már senki sem hívta a tavat Laatokának, legfeljebb Finnországban nosztalgiázhattak páran, hogy egy nap majd visszaveszik. Amire az esély nulla. A férfi nem tagadta volna senkinek, hogy meghódított földön áll. Sőt, büszke volt rá. Elzavarták a finneket, vótokat és az észteket, és a maguk képére formálták az országot. Még Szentpétervár helyén is furcsa nyelvű finnugor népecskék falvai álltak alig háromszáz éve. Meg egy svéd erőd. Az oroszok hódítók voltak, leigázták a keletet, délt, északot – és itt a nyugatot is.
A partról kis stég hatolt bátran a vízbe, a végén egy paddal. Onnan tudott horgászni. Megállt a pad mellett, és kioldotta a köntöst. Nézte, ahogy a sárga cseppek belehullanak a kristálytiszta vízbe. Mint fiatalon, a Hippijarvinál, ahova edzőtáborba jártak Leningrádból. Akkor is így kezdte a reggeleket. Úgy tűnt, egyedül van, a két kutyán túl nem látszott élőlény a tájon. Ő, a víz, a nap, és az irdatlan nagy tér körülötte, aminek méltóságát és félelmetességét az európaiak nem érthetik.
De nem volt egyedül. Ebben a pillanatban is vagy egy tucat szem és kamera nézi, tudta jól. Ő nem látja őket, de őt látják. És ez így van jól. Odébb, egy erdősáv mögött készenlétben áll a helikoptere, egy másik házban pedig egy amerikai és német eszközökkel berendezett miniklinika van, két orvossal és nővérekkel. A légteret radarok és drónok pásztázzák, vadászgépek vannak folyamatosan a levegőben. Csak azért, mert ő itt van. A gondolat, hogy alig van privát pillanata, már nem zavarta. Ehhez is hozzá lehet szokni. Mindent úgy csinált, ahogy kedve tartotta, nem törődve a szemekkel. Ha a tóba akar vizelni, előveszi és belevizel.
A pár nap pihenés a Ladoga-tó szigetén üdítően hatott rá. Voltaképpen nem is tipikus orosz dácsa volt a faház, hanem egy mökki, egy finn hétvégi ház. Decensen jó minőségű, de amit pletykáltak róla, hogy tömör színaranyból vannak a csaptelepek, nem volt igaz. Mint ahogy megannyi más dolog sem, amit róla terjesztettek. Nem volt kétszázmilliárd dollárja és nem volt a világ leggazdagabb embere. Talán még Oroszországé sem. Benne volt persze az Arany Százasban, az ország leggazdagabb emberei között, de ez ennyi év után elkerülhetetlen.
Annyit tegyél el magadnak, amennyi a rangod alapján jár!” Ez az ősi mondás. A cárok alatt is így volt, majd a kommunizmusban is. Van az írott törvény, a zakon, de ezt az országot a ponyjatyija, az íratlan megegyezések rendszere irányítja, amióta a világ világ. És ennek alapján neki is el kell tennie a guruló rubeleket. Ha valaki szembemegy a rendszerrel, az rosszul végzi. A teljes becsületesség és megvesztegethetetlenség veszély a többiekre nézve. Találnak tehát valami terhelőt az illető ellen, egy kompromatot, és a szerencsétlen vagy beáll a sorba, vagy mennie kell.
Megérdemli, ha egyszer nem tiszteli az orosz hagyományokat.
Ő az arany középutat választotta. Eleinte élvezte a pénzt, mert még közel volt a szegénység emléke. A társbérlet, ahol az ablaktalan konyhán és a fűtetlen, ocsmány WC-n is osztozni kellett. Az éhség, a rossz ételek. Később, karrierje során egy évtizedig harmadrangú megbízatásokat végzett harmadrangú helyeken, és minden ambíciója arra irányult, hogy Nyugatról rendes autórádiót, videót, hifit és persze sört szerezzen magának. Mert a sört nagyon szerette.
Szentpéterváron még így is ő volt Mr. Tiszta, aki soha, de soha nem kért többet annál, mint ami jár, és ami a legfontosabb, mindig tartotta a szavát. Ezért volt különleges, Tiszta a sok mohó tolvaj között, akik fűt-fát megígértek. Mert mindenki lopott, de nem mindenki szállított. Korrekt volt, szinte nem oroszosan korrekt.Az alapdolgok gyorsan meglettek. Dácsa, helyes számlák tucatjai… Aztán már feleslegen sok lett a pénz, kevésbé is vágyott rá, de nem lehetett elkerülni. Emberei ezzel akarták kifejezni hűségüket, és otrombaság lett volna visszautasítani őket. De nem nagyzolt, legalábbis orosz mértékkel. A legendákat ellenségei gyártották köré, akik az utóbbi időben egyre sokasodtak.
A házat egy finn cég építette. Fogalmuk sem volt róla, hogy kinek lesz. Semmi meglepő sincs ebben, hiszen ezen a vidéken az oroszok tudják, mi is a nyugati minőség, és sokan fordulnak a finnekhez, ha építkezni akarnak. Drágák, de megbízhatóak. Lassan visszaballagott a mökkihez. Bement a nem arany csaptelepes fürdőbe és lassan, akkurátusan kezet mosott. A személyes higiéniát nagyra tartotta. Felpillantott a tükörre, és elfintorodott. Az arc, ami visszanézett, nem az övé volt. A botoxkezelések megtették a hatásukat, a ráncok eltűntek, de a hatás furcsán természetellenes volt.
Egy maszk.
Ez ő, már évek óta. Magyarázhatták a sajtónak a sötét foltokat a halántékán, amelyek a kezelés utóhatásaként keletkeztek – sportbaleset, kérem, sportbaleset – a baráti média szajkózhatta, milyen egészségesen él, mennyit sportol, Moszkva röhögött rajta. Tudta ezt már rég és rájött, szebb lett volna tisztességesen megöregedni. Ráncokkal. De ha már elkezdte, nem lehetett leállni. A hatás csak rosszabb lett volna. Még torzabb. Így egy kis sminkkel elment, közelről úgyis kevesen látták. Évről évre kevesebben.
Nagyot sóhajtott.
Beült a kandalló melletti nagy bőrfotelbe, és lustán kapcsolgatta az adókat, közben Buffy nagy busa fejét simogatta. A televízió érdekelte, mert Oroszországban ez számított. A lapokat már senki sem olvasta, az internetet sem érte el az ország majdnem fele. De a tévé, az igen! A világ legjobb propaganda gépezetét sikerült kiépíteni. Minden meg volt tervezve a hatás kedvéért, mértani pontossággal. Bombasztikus képek, mint a filmekben, Kalibr rakéták emelkednek ki a tengerből, majd egy orosz szépség sikere a nemzetközi divatvilágban. Helikopterek a Kaszpi-tenger végtelenje felett, a legújabbak, amiket az egész világ irigyel, aztán beszámoló a sportsikerekről. Babaarcú műsorvezetőnők, hosszú combú hostessek, öblös férfihangok – ők közvetítették az igazságot a jó orosz népnek. PRAVDA. És ők el is hitték, sokáig. De valami mostanában megváltozott. A fiatalok már nem vettek be mindent. Veszély van, ezt zsigereiben érezte.
A Pervij Kanalon egy krimi ment, gyorsan elkapcsolta. A Rosszija 1-en Dimitrij Kiszeljov viccelődött az amerikai elnökön. Aki tényleg egy akkora óriáspöcs, mint amilyennek látszik – gondolta. Egy ideig a legjobb színben tüntették fel. Még egy éve sem süthettek el volna róla viccet az orosz állami tévén. De csalódnia kellett benne. Az amerikai birodalmi gépezet megette Pöcs urat vacsorára.
Átkapcsolt az NTV-re. Gazprom TV – így becézték. Kora reggel volt még, itt is valami ismétlés ment.
Belenézett a Dozhd-ba is. Még működött, bár az orosz képernyők kilenctizedéről sikeresen száműzték. Azt merték sugallni, hogy Leningrádot fel kellett volna adni a náciknak, és akkor kevesebben halnak meg. Az oroszok többsége felháborodott. Ő is. A szokásos liberális érzéketlenséggel egy olyan fájdalomba nyúltak bele, amit képtelenek voltak felfogni. Erre a kötélre könnyű volt fellógatni őket. Sokszor tényleg a nézők követelésére kerültek le a képernyőkről. Persze nem az övéről.
Ah, a szokásos szapulás, legyintett mentálisan. Ennyi volt, amit az ellenzék, és a finanszírozója, a Nyugat fel tudott mutatni. A csatornát Natalja Sindejeva és a férje, Alekszander Vinukorov rakta össze az évtized elején. Volt benne amerikai pénz is. Árulók, gondolta. A dollárok már régóta gurultak különféle zsebekbe, demokráciát építeni, úgymond, meg a korrupció ellen. Persze a korrupció akkor nem fájt az amerikaiaknak, amikor a valódi ár töredékéért szereztek meg olajmezőket. Demokrácia is csak Oroszországban kellett, Szaúd-Arábiában, amit egyébként ugyanúgy nagy benzinkútként sajnáltak le, mint a szent orosz hazát, a Rogyinát, nem. Így megy ez.
Feltört benne a zsigeri gyűlölet. A megalázottság.
A Nyugat a csecseneket „szabadságharcosnak” tartotta, mert Oroszországot gyengítették. A krími vagy donbaszi oroszok bezzeg szeparatisták! Az amerikaiak bejárhattak az orosz nukleáris létesítményekbe, több száz tonna plutóniumot semmisítettek meg. Az oroszok meg sem közelíthették a hasonló amerikai létesítményeket, és ők megtartották plutónium-tartalékaikat.
Már csak a bosszú érdekelte: hogyan rúghat bele az Egyesült Államokba, és hogyan teheti újra naggyá Oroszország anyácskát. Több mint egy évtizede egy George Bush nevű férfi, aki azóta eltűnt az obskuritásban, elnevezte őt Pootie Pootnak. Puncinak.
Nos, ez a Punci harapós és újra harapni akar.
Nem tudta, mikor szundított el a TV mormogása alatt. A lányairól álmodott. Még pici gyerekek voltak, szépek, babaarcúak. Csipogtak, ügyetlenül lépegettek, mint a kiskacsák. Gyönyörű kék szemeikkel ártatlanul néztek a világba. Csak hárman voltak, mintha anyjukat a gondolataiból is száműzte volna. Jó volt átölelni őket, forrók voltak, és… nedvesek?
Arra eszmélt, hogy Buffy a kezét nyalogatja és hogy farkaséhes. A reggelit jelzésére egy nő szinte észrevétlenül hozta be. Személytelen, szinte testetlen mozgással. Udvariasan megköszönte, amit az tartózkodó műmosollyal fogadott. Egy perccel később belépett a segédtisztje, és letette elé a reggeli összefoglalót. Ezt mindig együtt fogyasztotta az élelemmel. Szerepelt benne egy elemzés az elmúlt órák legfontosabb belső és külső történéseiről. Hosszú évek alatt emberei felfogták, hogy mi iránt érdeklődik igazán, és az információk tengeréből csak ezeket emelték ki. Utána jött egy összefoglaló a hírszerzési akciókról. Kevés volt az ideje, ezért csak néhány ügyet követett. A mai napon csak három féloldalas jelentést kapott.
Az első a menekültválságot taglalta. Gyönyörű művelet volt, azt meg kell hagyni. Rátettek egy lapáttal arra, ami amúgy is folyamatban volt, főként a Nyugat saját végtelen ostobaságának és elfajzott liberalizmusának köszönhetően. Nem értették, hogy saját sírjukat ássák. Hát segített nekik még mélyebbre ásni. Aszadot nem kellett sokat győzködni, hogy behívók özönét indítsa el Szíriában. Meg hogy ügynökeinek százai felfessék a svéd és német paradicsomot a török, libanoni és jordán menekülttáborokban sínylődők elé. Együtt, vállvetve dolgoztak a szír rezsim emberei a nyugati globalisták önkénteseivel, hogy elinduljon az áradat.
1000 euró segély fejenként…
Lakás a semmiért
Könnyen kapható, mérhetetlenül feslett nők…
Mercedes, Audi, BMW és a Bayern München…
Nem volt nehéz dolguk.
Megállapodott Iránnal is, hogy ne akadályozza az afgánokat és a pakisztániakat az átkelésben – ők jöttek maguktól is, nyomorult, túlnépesedett országaikból. Végül pedig rábólintott javaslatára Ankara. Törökország túl volt terhelve már évek óta kétmillió éhes szájjal, a nemzetközi közösség cserbenhagyta, nem volt hát nehéz rávenni a kooperációra. A görögöket amúgy is gyűlölték, rájuk zúdították az áradatot, annak meg még jobban örültek, hogy Európa, amely hátat fordított nekik, most mennyire izzad. Oroszország közvetlenül is támogatta a folyamatot, tízezrével segítették a migránsokat, hogy elérjék a norvég vagy a finn határt. A skandinávok pontosan tudták, hogy ez nem lenne lehetséges spontán módon, de hallgattak és visszavettek oroszellenes lépéseikből.
Így van ez, vigyorodott el az idősödő férfi. Miközben a migrációnak számtalan befolyásos támogatója van azok között, akik valójában mozgatják az eseményeket a világban, Oroszországról senki sem beszél. A liberális globalisták viszik el a teljes balhét. Megérdemlik az átkozottak!
Szóval gyönyörű művelet volt, de csak részlegesen érte el célját. A törökök felrúgták a megállapodást Szíria miatt és elfogadták a beijedt Brüsszel, azaz Berlin ajánlatát: pénzért cserébe állítsák le az emberek százezreit pumpáló keleti vezetéket a görög szigetek felé. Európa egysége megingott, de nem dőlt össze. És ami különösen nagy csalódás volt, a lengyelek, szlovákok, magyarok és a baltiak nem estek egymásnak. Sőt, összefogtak. Persze egy ideig kevesebbet beszéltek Nyugaton Ukrajnáról. Ez jó volt. De a fegyver egyelőre kifulladt, ezt taglalta a jelentés. Európa hosszú évek vaksága után rádöbbent, mekkora hibát követett el.
A második jelentés Kínáról szólt. A válságról. Van egy egészen különleges orosz kém Pekingben, meglehetősen magasan, döntéshozói szinten. Ritkaság az ilyesmi. Régóta zsarolják, mert velejéig korrupt, amiért a fejét vennék, ha kiderülne. Szó szerint. Ha Oroszországban is hasonló mércével jártak volna el, a teljes politikai elitet agyonlőhették volna.
A teljeset – gondolta.
És a beszart kis kínai remek információkat adott. Egy nap majd elkapják, és ugyanúgy kivégzik, mint ha gátlástalan lopásai derültek volna ki. Átfutotta az anyagot. A kínai tárgyalási pozíciókat a Szibéria Ereje gázvezetékkel kapcsolatban. Rossz hírek voltak. Szándékosan lassították az építkezés befejezését, mert már nem kellett a gáz. Legalábbis nem annyi, nem 40 milliárd köbméter, amire a vezeték képes lesz. És a maradék sem annyiért, amiben egykor megállapodtak. Ahogy a kínai gazdaság beleállt a betonfalba, úgy fogyott el az étvágy az energiára. Oroszország rengeteg pénzt fog veszíteni, rengeteget. És nincs tárgyalási pozíciójuk, mert szükségük van Pekingre. A Nyugat ellen!
A harmadik jelentés ezért még jobban érdekelte. Mert az igazi szenvedélyéről szólt: a Nyugat megbüntetéséről. Tyumen-akta néven futott. Opciók voltak benne. Hogy honnan induljanak a kibertámadások. Országok. Mert minden visszakövethető, majdnem minden, és a cél az, hogy ne lehessen Oroszországra bizonyítani! Tagadhatónak kellett lennie.
Végiggondolta a lehetőségeket. Fehéroroszország egyre kevésbé jó terep, Minszk furcsa játékokba kezdett. Kazahsztán? A kazahok szintén nem megbízhatóak, erős ott a CIA. Akárcsak Örményországban. A kis, Moszkva által teremtett műállamok, mint Abházia és Dél-Oszétia, nos, a nevük fel sem merült. Ennyi erővel az ő szignóját is odatehetnék minden akció mögé.
Venezuelát javasolták a szakértők. Nem tetszett neki. A politikai vezetés már nem volt teljesen a Rogyina zsebében. De a titkosszolgálatok és a hadsereg igen, érvelt az anyag, és ez a fontos. Ahogy gondolkodott, rájött, nincs jobb lehetőség. Messze van és nem annyira nyilvánvaló az orosz kapocs, mint a többi országnál. Kipipálta az országnevet, és visszatette a borítékba az aktát.
Jó kis zavarórepülés lesz, gondolta.
Voltak olyan zavarórepülések, amelyek csak a Nyugat bajszát húzogatták. Brexit, Katalónia, Skócia – beleköptek a levesbe, persze. Főleg információs hadműveletekkel a Facebookon, Twitteren és a hagyományos médiában. Felerősítették, nem is kicsit, az EU-ellenes brit kampány és a szeparatisták üzeneteit. Orosz Twitbotok által irányított több tucat Twitter fiók visszhangozta vagy százezerszer a szavazás előtt: brexit, brexit, brexit! Vagy azt, hogy „Szabadságot Skóciának”. Ha Skócia elszakad, vége a brit atom-tengeralattjárók támaszpontjának, sőt „Kis-Britannia” még középhatalomnak sem lesz nevezhető. A Twitbotok nem fáradtak el soha, de kiderült a turpisság. Egy ember sem képes egy óra alatt ötszáz tweetet küldeni. Még az amerikai Pöcs sem.
Katalónia esetében óvatosabbak voltak, de a Russia Today azért tematizálta a nemzetközi közvéleményben a spanyol állam ostoba erőszakkampányát.Washingtonnak is odaszúrtak: Amerika is pár szeparatista tartományként kezdte, de most nem állt a szabadság oldalára. Képmutatók!
Aztán ott voltak a fegyvereladások USA-szövetségeseknek. Megkörnyékezték Törökországot és Szaúd-Arábiát az S-400-as légvédelmi rendszerrel. Persze nem az igazival, hanem annak egy lebutított változatával. Mert ha megveszik, nem zárható ki, hogy az amerikaiak belenézzenek mondjuk egy ankarai fordulat után. Ez hihetetlenül idegesítette Washington politikájának egyik fő mozgatóját, a fegyverlobbit, stratégiai szinten viszont keveset jelentett.
De voltak komolyabb zavarórepülések is, mint a migráció. Megint visszatért az első aktához, és belenézett. Felmerült benne, hogy Afganisztánban ugyanúgy meg lehetne játszani a dolgot, mint Szíriában. A nyolcvanas évek nagy veresége után ugyanis Oroszország megint ott volt játékosként. Támogatták a tálibokat, egy kicsit, éppen csak egy kicsit. A „kontrollált instabilitás” játékát játszották. Hogy ne győzzön az USA és a NATO, de a másik fél se. Ezért adtak időnként fegyvert a kormányerőknek is. De ha tovább romlik Washingtonnal a viszony, megtehetik azt Amerikával, amit ők tettek velük.
Ökölbe szorult a keze.
Modern légvédelmi rakétákkal ellátva a tálibok, akik hosszú távon már most is nyerésre állnak, pár hónap alatt kiűzhetnék a NATO-t az országból. Fél tucat helikopter lelövése után a nemzetközi erők megbénulnának, mert sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak a helikopterekre, mint egykor a szovjet erők. És azzal bukna a kabuli kormány is, ugyanúgy akasztanák fel Ghanit, mint egykor Nadzsibullahot. Járulékos kárként hatalmas migrációs hullám indulna, amit Irán és Törökország még elő is segíthetne. A baj ezzel persze az, hogy nagyon nyilvánvaló lenne, ki a tettes. A rakéta egy névjegy. Ráadásul hosszú távon Oroszország saját magát lőné lábon, mert a tálib Afganisztán jobban erősítené az iszlamistákat Közép-Ázsiában, mint a háborús Afganisztán. Sokkal több iszlamista, sokkal több kábítószer jönne Oroszországba is.
Elvetette a dolgot, mint korábban annyiszor. Marad a Tyumen-akta, de ott sem volt biztos benne, meddig is mehet el. Vannak veszélyek. Vannak ám! Elmélázva fejezte be a reggelit.
Készen vagyok – mondta hangosan, fel sem nézve, mert itt is minden pillanatát figyelték. Külön parancsot kellett adnia, hogy ne tegyék.
A segédtiszt bejött és elvette az aktákat, de nem surrant ki hangtalanul, mint általában. A férfi erre tekintetét, amit egyik kritikusa alumínium-tekintetnek hívott, pedig inkább kobaltkék volt, rávillantotta a férfira. Azt kérdezte vele: mit akarsz még?
– Elnök úr, tíz óra van.
Finom jelzés, hogy késésben vannak.
– Köszönöm. Fél óra múlva indulunk. Készüljön a helikopter!
Nézte, ahogy a férfi peckesen bólint és szó nélkül kimegy. Kilenc éve szolgálta, és egyre távolabb került tőle. Régen még beszéltek egymással, mint két ember. Négy-öt éve még megkérdezte a másikat, hogy van a családja, és az mondott néhány őszinte szót. Baj van az anyóssal, nagyon beteg… segített neki, hogy a legjobb moszkvai kórházban kapjon VIP kezelést. Kikerülve a sorokat, professzorok hajlongása közepette. Ami nem mentette meg az asszony életét, de sokkal könnyebbé tette a haldoklását a családja számára. Akkor még volt a férfi szemében hála. Most már csak egy szolga volt, nem ember. Nem azt mondta, hogy késésben vannak. Nem. Nagy embereket senki sem siettet. A férfi évek óta ugyanazzal a szervilis tisztelettel kezelte, mint majdnem mindenki. Sőt mindenki, mert igazán már csak a kutyák engedték el magukat a közelében. Túl régen volt félisten. Talán nem is csak „fél”.
Ezért késett egyre többet. Ezért hibázott egyre többet. Mert csak nagyon kevesen mertek már szólni, és ők se mindig.
Néha elgondolkozott azon, hogy úgy fog-e járni, mint elődje. Aki a végén már csak önmaga árnyéka volt. Egy vergődő szerencsétlen. Eleinte ivott, az volt a baj, de utána tényleg beteg lett. Családja bábuként mozgatta, orvosok hada tartotta életben, sokszor nem is oroszok, ami maga volt a végső megalázás. Hogy idegeneket kellett hívni hozzá.
A hatalmas, jóképű férfi, aki az emberek fölé tornyosult nem csak testével, hanem öblös hangjával, végtelen örömével és haragjával, egy bábu lett.
Ő nem volt jóképű, bár orosz nők milliói imádták. De főképpen nem volt nagy. Elődje két fejjel volt magasabb nála. Ő csak egy alacsony, halk szavú ember, valódi karizma nélkül. Mindig is ezt gondolta magáról a lelke mélyén, és még mindig összerándult a gyomra, ha nagy tömeg előtt kellett szerepelnie.
Ő is bábu lesz egy nap, csak talán kevésbé látványos, ha megbotlik és arcra vágódik? Egészsége még rendben volt, de egyre többet gyötörte a jövő. Kinek adja át ezt a hatalmas felelősséget? Meddig várjon, ameddig ő dönthet szabadon, vagy amíg a fejére nem telepszenek?
Lassan készülődött. Komótosan megborotválkozott és egy vadászinget vett fel, hozzá illő nadrággal. Erőltetetten dinamikus léptekkel sétált el a helikopter-leszállóig. Régóta így járt akkor is, ha nem a közönségnek játszotta az erős vezetőt.
Ott már várt rá az Mi-8TM, egy katonai szállítóhelikopter VIP változata. A személyzet szertartásosan köszöntötte. Elfoglalta helyét gondosan kipárnázott fotelében, amibe az orosz címer, a kétfejű sas és az „Orosz Föderáció Elnöke” felirat volt hímezve.
A felirat hazudott. Nem Elnök volt, hanem Cár. Minden oroszok Cárja, és nem azért, mert ő az akart lenni, hanem azért, mert a nép ezt várta tőle.
A gép rázkódni kezdett, ahogy beindultak a rotorok. Az önsajnálat lassan oszladozott benne. Még van ideje és ereje nagy tettekre. A gép nagyon finoman, méltóságteljesen emelkedett el a földtől. Ahogy kapaszkodott felfelé, fokozatosan kitárult előtte a Ladoga a maga teljes nagyságában.
Aztán kelet felé nézve észrevett valamit a távolban.
Füst. A 2010-es nagy nyári tüzek tértek vissza.

Tanner
 
Miközben az orosz elnök indulásra készült, szinte pontosan kétszáz kilométer távolságra a mökkitől Tanner és Raija-Liisa a Finnair 753-as budapesti járatára várt. Már amikor beléptek a Vantaa-repülőtérre kamerák kereszttüzébe kerültek, és egy szoftver összehasonlította arcukat az ismert és gyanított terroristák arcképével, de nem adott ki semmilyen vészjelzést. A magas, rövid hajú férfi és az alacsony szőke nő tiszta volt. A biztonsági ellenőrzésen a személyzet figyelte testbeszédüket is, az sem árult el mást, mint boldogságot.
A finn biztonsági tiszt, egy harmincas nő, irigykedve nézte honfitársát. Láthatóan kifogott egy külföldit, azok nem olyan érzelmi degeneráltak, mint a finn férfiak. Sóhajtott, ez neki miért nem sikerül, és továbbengedte őket. A finn biztonsági rendszer össze volt kötve az európaival, és bizonyos mértékig az amerikaival, de automatizmus nem volt. A finnek féltékenyen őrizték semlegességüket és szuverenitásukat, és nem hagyták, hogy az Egyesült Államok ellenőrzés nélkül járkáljon adatbázisaikban. Mivel a kibervédelem területén a világ legfelkészültebb államai közé tartoztak, meg tudták védeni magukat az amerikai behatolási kísérletektől.
Négy órával később a pár megint kamerák kereszttüzébe került, immár a budapesti repülőtéren. Ismét elindultak a szoftverek, és végigpörögtek a magyar adatbázisokon. A finnekhez hasonlóan semmi gyanúsat sem találtak. Elméletileg a magyar rendszer sem adott át minden információt az amerikainak. A valóságban azonban a Magyarország által alkalmazott amerikai gyártmányú szoftver tartalmazott egy beépített gyengeséget. Ezen keresztül az USA hírszerző szervei ugyanúgy kutakodhattak abban, hogy a magyar kamerák mit látnak, mint maguk a magyarok. A lányt figyelmen kívül hagyták, de Patrick Tannert kiszúrta a szoftver. A kilencvenes évek óta sokat fejlődött az arcfelismerés. A fülműtét már nem volt elégséges a becsapásukra. Az öregedés sem.
Néhány órával azután, hogy a gép leszállt, a képek Nieven tábornok asztalán voltak a NievSeC dél-karolinai főhadiszállásán.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!