(29.)
Július 12.

A Tanács – Putyin és a ketyegő geopolitikai bomba



– Nyikolaj Platonovics!
Az Elnök, mert ebben a körben Elnök volt, vagy Cár, és nem Pootie Poot, mint néha az önsajnálat pillanataiban, az utolsónak érkezőt köszöntötte legmelegebben.
Igazából gyűlölte a késést, még akkor is, ha indokolható volt. Ő sokszor és sokat késett, gyakran órákig várakoztatott embereket. Nagy embereket. De az volt a filozófiája, hogy mindent csak a maga idejében. Várni valakire viszont már régen nem bírt. Nem is nagyon volt ilyesmire példa, legfeljebb külföldön. De kevés ország volt, ahol egy vezető úgy érezte, megvárakoztathatja őt. Ezekbe az utóbbi időben ráadásul nem is nagyon ment. Meg nem is hívták. Nyikolaj Platonovics gépe nem tudott egy ideig felszállni Belgrádból egy vihar miatt, csoda, hogy ideért. Láthatóan futott a parkolótól a tárgyalóteremig, pedig nem volt már fiatal. Ez tetszett a Cárnak. Nyikolaj Platonovics Patrusev régi motoros volt, a leningrádi körből. 1975-ben csatlakozott a KGB-hez, és az Elnök szülővárosában szolgált. Ott ismerték meg egymást. Egy ideig komolyabb pozíciót töltött be, mint ő, de ezt sohasem éreztette. Nem volt semmi felsőbbség, kivagyiság, megmaradt barátnak, amikor jobban ment neki.
Ritka kincs ez Oroszországban, ahol általában csak az erő és a hatalom számít.
A Cár meg nem felejtette el, hogy egykor tisztelettel kezelte, és amikor emelkedni kezdett csillaga, húzta maga után. Először az FSZB igazgatói posztjára, majd Patrusev az SBFR, az orosz Biztonsági Tanács titkára lett. A Patrusev-féle Tanácsot a valódi Tanáccsal szemben, egyes kevésbé fontos ügyek intézésén túl, a nyilvánosságnak szánták. Jól be lehetett mutatni a TV-kben a gyönyörű fehér bútorokkal berendezett termet, és a faltól-falig érő képernyőket, amiken Latakiától Vlagyivosztokig láthatta a nép az orosz fegyverzetet, és hallgathatta fegyelmezett tisztek pattogó jelentéseit. Kiváló hely volt egyben a „felfelé buktatásra”, de azért tagjai közül néhányan valóban a hatalom tengelyei voltak és most is itt ültek.
Számára három dolog volt igazán fontos az embereiben: a tisztelet, a megbízhatóság és a hűség. Hogy ne árulják el, döfjék hátba és törjenek a helyébe… A tehetség csak ezután következett. Patrusevben az volt a kiemelkedő, hogy még ez utóbbiban is jeleskedett. Ezért kevés emberre hallgatott annyira, mint rá. Úgy általában egyre kevésbé hallgatott tanácsadóira. A mai dolog kivételes lesz, mert igyekszik majd minden véleményt figyelembe venni.
Patrusev érkezésével összeállt a Tanács. A kibővített Mag többi tagja és egy kakukktojás. Az Elnök csak nevetett a nyugati találgatásokon. A Kremlben zajló folyamatokról valójában kevesebbet tudtak, mint a hidegháború idején. Ha valami igazán fontosról nagyon gyorsan kellett dönteni, maximum három emberrel konzultált. A triumvirátust Patruseven kívül a védelmi miniszter, Szergej Shojgu, és elnöki adminisztrációjának volt vezetője, Szergej Ivanov alkotta. Nyugaton azt hitték, kiesett a kegyeiből, mert leváltotta, de ez butaság volt. A férfi hetven felé haladva, fiát gyászolva már nem akart napi 14 órákat dolgozni, ennyi volt az egész, és ő ezt elfogadta.
Stratégiai döntések esetén bővebb kört is meghallgatott. A legtöbbjüket egykoron Szentpétervár és a hasonló múlt hozta össze. Mind a KGB-nél vagy a GRU-nál dolgoztak, könnyen megtalálták tehát a közös hangot. Barátok lettek, bíztak egymásban, és ez minden rangnál fontosabb volt. A maradék kettő meg tehetségével került be a körbe. Ezek az emberek nem beszéltek sem diplomatáknak, sem üzletembereknek, sem a sajtónak. Még feleségeiknek, szeretőiknek és gyerekeiknek sem.
Nyikolaj Patrusev, Szergej Nariskin, Szergej Ivanov, Igor Szesin, Viktor Zolotov, Szergej Shojgu és Dimitrij Rogozin. Az Elnök leghűségesebb emberei. Százszor és ezerszer bizonyították már lojalitásukat. A kakukktojás egy vézna, szemüveges férfi volt, aki megszólalásig hasonlított az egykori ukrán miniszterelnökre, Arszenyij Jacenyukra. Vendégeket ritkán hívtak meg ebbe a körbe. Ha Ukrajnáról vagy Grúziáról volt szó, jöhetett Vlagyiszlav Szurkov, néha egy-egy tábornok vagy vezető hírszerző, de soha ilyen alacsony rangú ember nem jutott még be a Tanácsba. Megszeppenve ült a hatalmasok között. Jól sejtette, hogy élete ezek után sohasem lesz olyan, mint korábban volt. Állandóan le fogják hallgatni telefonját, lakását bepoloskázzák, és lehet, hogy soha többet nem teheti ki a lábát az országból. Cserébe, ha nem szúrja el, komoly karrier várja.
Petro Vasziljevics Morozovnak hívták és soha ilyen nem fordult még elő vele. Hogy meghallgassák. Az SZVR veteránja volt, egy őskövület, de elemző, nem az akciók embere. Az Alexander Frolov volt, aki 2015-ben őt hívta tolmácsnak és szakértőnek a FORRÁS kihallgatására. Magyarország szakértőjeként egy olyan területen dolgozott, ami még kelet-európai szinten sem volt különösebben fontos sokáig, ezért nagyon örült a felkérésnek. Lengyelország – az igen, ott van mit keresni. A baltiak – figyelni kell rájuk, mert kicsik, de kellemetlenek. Meg persze Ciprus, Bécs és Genf mellett Rigán keresztül mossák a hatalmas birodalom illegális pénzeit. Riga kiemelt figyelmet érdemel, bizony. Szóval Frolov mellett tündökölhetett egy kicsit, hogy aztán megint elhomályosítsák munkáját a lengyelek, meg a baltiak. Barkácsolhatott cikkeket az orosz sajtóba arról, hogy a magyarok Kárpátaljára ácsingóznak, az ukránok idegesítésére, figyelhette a magyar médiát és politikai életet, de ezzel nem csinált történelmet.
Amikor megírta a jelentést, bátran és kegyetlenül, ahogy azt Szergej Nariskin, az SZVR vezetője tanácsolta, a saját intellektuális gyönyörére tette. Románia nem Spanyolország vagy Nagy-Britannia fontosságban, így Erdély sem Katalónia vagy Skócia, hogy komolyan foglalkozzanak vele Moszkvában. Azt hitte, az ötlete a fiókba kerül, annyira vad konklúziókat vont le. Nem azért, nem elsősorban azért, mert tündökölni akart, hanem azért, mert így látta. Aztán hirtelen Nariskin irodájában találta magát. Meg is ijedt, hogy talán túl messzire ment. De az igazgató arra kérte, legyen rövidebb, de még bátrabb. Tíz oldal helyett írjon hármat, abban viszont mondjon ki mindent, amit gondol. Őszintén, nyíltan! Megtette, és erre itt találta magát, az elnöki dácsában, a Mag előtt, amiről csak pletykáltak az emberek. Találgattak, hogy kik lehetnek a tagjai, kik az igazi bizalmasai az Elnöknek, különösen a 2016-os nagy átszervezések után. Ő most már tudta, mert mindegyik arcot ismerte – Nariskin kivételével csak hírből.
Szesin közülük a keményfiú. Az olajipar, az orosz hatalom alapjának az ura, a trón régi támasza. 2003-ban ő intézte el az utolsó nagy független oligarchát, Hodorkovszkijt, aki, miután megszívta magát, nem akarta hagyni, hogy mások is megnedvesítsék a csőrüket. Nyugatosodás, átláthatóság, szabályok. Haha. Akik már eleget loptak, saját védelmükre találták ezt ki. De Szesin nem hagyta. Igen, meg lehetett volna állapodni a mágnással, ha annak kisebb az egója. A Cár, nos, a Cár meg nem szereti, ha nyilvánosan kioktatják, mint Hodorkovszkij volt oly szíves megtenni. Szesin volt az igazi harcos a legelején, mielőtt az Elnökből legenda lett volna. Hatvan felé közeledve még mindig olyan, mint egy gránittömb.
A mellette ülő Viktor Zolotov szinte öregember hozzá képest. Ő az Elnök pretoriánusainak, a több mint háromszázezer fős Nemzeti Gárdának az ura, két évtizede hűséges kutyaként őrzi a Cárt, és mindenkit ismer Oroszországban. Mert rajta mindenkinek keresztül kellett mennie, aki a Nagy Ember elé járult. Hatalma növekvőben van, szava egyre többet számít, ami zavarja ugyan az FSZB-t és a hadsereget, de a Cár akaratával szemben nem tudnak mit tenni. Zolotov a KGB veteránja, végrehajtóként/testőrként sokat látott, és ez meg is látszik rajta. Szomorú szemekkel néz maga elé, és szinte sohasem mosolyog.
Szergej Boriszovics Ivanov szeme viszont hamiskásan csillog. Annak idején kiváló hírszerző volt, a KGB fiatal reménysége. Azóta az Elnök oldalán végigjárta az orosz államhatalom csúcsait. Hosszú évekig volt védelmi miniszter, és az elnöki adminisztráció vezetőjeként sem vesztette el kiváló elemzőképességét. A valóságban nem vonult vissza, befolyását láthatóan megőrizte, nagyon is! Morozov tudta, hogy Ivanov a siloviki, az apparátus, az FSZB élő megtestesítője. Ő védi a szervek becsületét az olyanokkal szemben, mint a csecsen hadúr, Kadirov, akik azt képzelik, nem is ok nélkül, hogy a törvények felett állnak. Nem barátja éppen Zolotovnak, a két férfi voltaképpen súly és ellensúly, a Cár pedig a döntőbíró.
Az ázsiai származását az arcán viselő Shojgu, a hadügyminiszter félig-meddig kívülálló, de inkább a régi gárda, Ivanov szövetségese. A szibériai Tuva szülötte saját tehetségéből emelkedett fel a mélyen rasszista Oroszországban, és régebben volt az orosz elit tagja bármelyiküknél. Miniszterként végigszolgálta Jelcin nyolc turbulens évét, és egészen 2012-ig ugyanabban a pozícióban maradt, ami példátlan stabilitást jelentett az orosz viszonyok között. Az ukrán háború alatt került be a belső körbe, annak is a csúcsára, a triumvirátusba. Rendkívüli szorgalmáról és szigoráról legendákat meséltek.
Az ötvenes évei közepén járó, pufók arcú Dimitrij Rogozin a legfiatalabb a Magból, és azzal Shojguhoz hasonlóan ő is kilóg a sorból, hogy nem a szervek embere. Míg a másik szakértő-miniszterként, ő egyértelműen politikusként emelkedett magasra. De nem Shojgu vagy Ivanov, hanem inkább Zolotov szövetségese. Valódi nagyorosz nacionalistaként ismerték, semmi sem okozott neki nagyobb örömet, mint az amerikaiak orra alá borsot törni. Ő volt egyben a Dnyeszter-mellék felelőse az udvartartásban. Legendásan gyűlölte Romániát. Morozov sejtette, hogy ha valaki, ő támogatni fogja az ötletét.
Végül pedig ott volt Nariskin, a parlament, a Duma volt elnöke, aki újra naggyá akarta tenni az SZVR-t. Őróla azt suttogták, '16-ban került be a körbe, hogy Zolotovhoz hasonlóan ellensúlyozza a GRU és az FSZB növekvő hatalmát. Le is kerültek a napirendről azok a pletykák, hogy az SZVR-t összevonják az FSZB-vel. Megkapta a NATO elleni aktív műveletek portfólióját. Ezzel, Morozov tudta jól, nagyot alkothat főnöke, megmutathatja a Cárnak, mire is jó az SZVR!
Patrusev mindenkivel kezet fogott, aztán leült az Elnök jobbján. A Cár egy percig csak csendben ült, és végighordozta tekintetét az emberein.
Hát igen. Ez a valódi Oroszország. Az igazi hatalom. Az utóbbi időben ők döntöttek mindenről, nem a viccnek is rossz Duma. Informálisan, egymás között, úgy, hogy üléseikről se hangfelvétel, se jegyzőkönyv nem készült. Az orosz állam gépezetében egyszerűen nem léteztek. Sokszor nagyon gyorsan léptek, amit a nyugati demokráciák nem tudtak követni. Ezért tudott Oroszország két lépéssel előttük járni. Nem volt szavazás, mert végső soron a Cáré volt az utolsó szó, ő nem kerülhetett kisebbségbe. De őszintén beszéltek egymás előtt, ami a hatalom bizonyos szintjein túl ritka nagy kincs. A kör tudta, hogy bármit megmondhat az Elnöknek, az Elnök pedig tudta, hogy az igazat fogja hallani. Az újonnan kinevezett fiatalok persze végezték a nehéz napi rutint, de a Cár nem akarta bevonni őket a nagy stratégiába. A történelem felfogásához, átérzéséhez évtizedes tapasztalat kell.
Az ország elméletileg második emberét, a miniszterelnököt már régen nem hívták meg. Ő is pétervári volt ugyan, a régi gárda tagja, de gyengének bizonyult. Túl sokat aggodalmaskodott. Túl sokat jogászkodott. Lavrovot, a külügyminisztert sem. Neki csak az volt a feladata, hogy az itt született döntéseket eladja a külvilágnak, és néha tanácsaival visszafogja a Magot, ha túl messzire ment. A Biztonsági Tanácsban persze mindketten ott ültek, és volt, aki elhitte, hogy fontosak. Rogozint viszont befogadták Medvegyev helyére maguk közé, mert kemény volt és okos. Talán egy nap ő lesz az Utód. Talán nem. Bizánci játékok ezek.
A csend rátelepedett a teremre, mindenki az Elnökre fókuszált, ő pedig beitta a feszült figyelmet. Az egy percnyi némaság nagy úr, vonzza az energiákat. Végül száraz hangon, szokott arroganciájával szólalt meg.
– Olvastátok az anyagot, amit Petro Vasziljevics Morozov alezredes írt az Alexander Ivanovics Frolov ezredes által vezetett SZVR-akció során megszerzett információk alapján – ezt nem kérdezte, nyugtázta.
Futárok vitték ki a jelzés nélküli borítékot mindannyiuknak tegnap este. Patrusev meg a belgrádi repülőtéren kapta meg. A férfiak egyként bólintottak.
– Néhányan tudtok róla, hogy már öt hónapja követem figyelemmel mindazt, ami eddig Tyumen-akta fedőnéven futott.
Patrusev és Szergej Nariskin bólintott, hogy a többiek lássák, róluk van szó. Az FSZB-n keresztül a tények egy részével mindenki tisztában volt. Oroszország rendkívül fejlett hekker-társadalommal rendelkezik, és az egyik maffiaklánnak, a Tambov-Malisjevnek dolgozó csapatot márciusban megkeresték egy vagy két keleti NATO-tagállammal szemben végrehajtandó kibertámadás tervével. Az FSZB-nek természetesen voltak informátorai a klánnál, és szinte a teljes műveletről valós idejű információt kaptak. Az SZVR-es szálat viszont csak Patrusev és Nariskin ismerte.
Az Elnök folytatta:
– De most ez a jelentés más, új dimenziót ad az egész kérdésnek. Ezért van itt Morozov alezredes. Hogy a saját szavaival elmondja, mire gondol, és aztán a kérdéseinkre válaszoljon.
Morozov nagyot nyelt, és idegesen nézett végig a férfiakon.
– Kezdheti! – sürgette meg az Elnök.
Morozov nagy lélegzetet vett. Egy pillanatra a Nagy Emberre nézett. Hiba volt. Ami visszanézett rá, abban nem látott lelket, csak türelmetlenséget. Mintha a hűvös kék tekintet egy tárgyat vizsgálgatna, ami nem akar működni. Ettől lebénult. Aztán az Elnök pillantása elengedte, körbevillant az egész teremben, ő pedig kiszabadult a hatása alól és belefogott.
Az asztalon megnyomott egy gombot, és beindult egy, a jelentését vizuálisan megtámogató prezentáció is. Az asztallapba beépített képernyőkön megjelent Európa 1918-as térképe, hogy aztán az Oszták-Magyar Monarchia területére fókuszáljon rá. Azon belül hirtelen határok jelentek meg, kirajzolódott a történelmi Magyarország és az osztrák tartományok. A sárga szín a Német Birodalom kékje és Oroszország vöröse között aztán csökkenni kezdett, visszahúzódni a magyar területek felé, a Kárpátok irányába. Végül bőven a határon belül a medence közepét töltötte csak meg teljesen, ott is más színű foltokkal megszakítva. De kisebb-nagyobb pöttyökkel, és egy egészen nagy második folttal a Kárpátok keleti hajlatában azért jókora területen megmaradt.
– Ha megengedi, Elnök úr, akkor adnék egy, a jelentésben lévőnél hosszabb történelmi tájékoztatót, mert az elmúlt bő száz év történései alapoznak meg mindent. Amit itt látnak sárga színnel, az a magyar etnikai terület 1918-ban, az akkori magyar határokkal. A többi szín a szlovákokat, ukránokat, románokat, szerbeket, horvátokat, szlovéneket és németeket jelképezi. A magyarok az akkori, nagyjából a mai Lengyelországnak megfelelő területű, húszmilliós népességű államuk lakosságának a felét adták, a másik felét meg egy tucat egyéb nemzetiség.
Egy pillanatra megállt, és majdnem azt mondta, hogy körülbelül olyan volt ez kicsiben, mint az Orosz Birodalom nagyban, de aztán rájött, ez nem igaz. Az orosz államot színtiszta hódítás rakta össze háromszáz év alatt. Magyarország pedig ezer évig létezett valódi történelmi egységként.
– Az első világháború Osztrák-Magyar Monarchia általi elvesztése után a szomszédos államok, Csehország, Románia és Szerbia, illetve a Magyarországon élő nemzetiségek egy része, tömeges akarattal valójában csak a szerbek és románok, a magyar állam felosztására törtek. Számos igény jogos volt, de az eredeti cseh-román-szerb terv gyakorlatilag Magyarország teljes megsemmisítése volt. Egy bantusztánt akartak hagyni a magyaroknak Budapest körül, a mai magyar államterület felén, nagyjából ötvenezer négyzetkilométeren.
A képen a sárga színbe egészen mélyen belevágva megjelent egy vörös vonal. Budapesttől közvetlenül északra, még a Duna nagy kanyarulata előtt indult, hogy a folyó kisebbik, nyugati ágát észak felé kövesse. Mielőtt elérte a nagyobb ágat, lecsippentett egy darabot a folyót kettéosztó szigetből.
– A kisoroszi szigetcsúcs – gondolta Morozov.
Amíg a budapesti nagykövetségen dolgozott, sokat járt oda. De nem volt idő merengeni. A vörös vonal kérlelhetetlenül folytatta útját, immár keletnek. Kettévágta a Mátrát és a Bükköt, hogy Miskolcot még éppen Magyarországon hagyva az alacsony zempléni hegyek és dombok gerincén érjen el a Tiszáig. Dél felé ezután sokáig a Tisza kanyargós vonalát követte, hogy egy másik folyó, a Maros előtt nyugatnak forduljon, közvetlenül Szegedtől északra, Baja felett elérve a Dunát. Pécstől északnyugatra folytatódott, egy nagy tó, a Balaton vonaláig, ahol északnak fordult, hogy Győr mellett érje el újra a Dunát, aminek vonalát követve, a Pilis-hegység leszelésével végül visszatért Budapesthez. Ezek a földrajzi nevek, a főváros kivételével csak Morozovnak mondtak valamit. De a kép magáért beszélt. A sárga terület, a magyar etnikum fő tömbjének jóval több, mint a fele kívül maradt a vörös vonalon.
– A terv jó volt, mert Magyarország Csehszlovákia, Románia és a Szerbia vezette délszláv állam által teljesen körbeölelve, területének négyötödét és magyar lakosságának 55 százalékát elveszítve teljesen képtelen lett volna bármilyen független politikára, gyakorlatilag nem lett volna több, mint szomszédai, elsősorban a legfejlettebb Csehszlovákia protektorátusa.
Morozovnak eszébe jutott Machiavelli: egy ember, akit kisebb sérelem ért, bosszút forral, aki viszont halott, az nem. Ezért jobb nagyobb sérelmet okozni, mint kicsit.
– Egy ország, amit majdnem teljesen eltörölnek a föld színéről, aligha áll talpra, de az USA, a Brit Birodalom és Olaszország megakadályozta Magyarország ilyen mértékű megcsonkítását. A nagyobbik etnikai tömböt nagyjából intaktan meghagyták volna. Franciaország viszont támogatta Magyarország de facto letörlését a térképről. A végeredmény, pontosabban a majdnem végeredmény végül a két álláspont közötti kompromisszum lett.
A térképen elindult egy zöld vonal is, a vöröstől jóval északabbra Budapest fölött, összességében majdnem kétszer annyi területet körbeölelve. De a sárgával kitöltött terület egyharmada így is a zöld vonalon kívül maradt. Pedig a jó része, a feltűnően nagy folt kivételével a Keleti-Kárpátokban, a vonal mellett volt. Ebből javasolt a walesi Lloyd George, aki Írország miatt nagyon értette a nemzeti kérdés robbanékonyságát, meg az olasz és amerikai delegáció többet meghagyni a magyaroknak.
– Csak egy kis változás történt az eredeti tervekhez képest, a magyar fegyveres ellenállás miatt nem került Ausztriához egy nagyobb város és környéke, a csehekhez egy kisváros, a szerbekhez pedig egy kis falu.
Körbenézett a férfiakon, hogy túl részletesen beszél-e, de nem, érdeklődve figyeltek. Még az Elnök is.
– Geopolitikailag ezzel Közép-Európa legnagyobb, máig meglévő ketyegő bombája jött létre. Magyarországot nagyon mélyen megalázták, és jelentősen meggyengítették, de nem annyira, hogy cselekvőképtelen legyen. Voltaképpen ma hét szomszédja közül – mind a hét részesült magyar területekből és lakosságból – ötnél nagyobb és potenciálisan erősebb. Tehát 1920 eredményeképp létrejött egy még életképes magyar állam, sok millió magyarral szomszédai uralma alatt, és rettenetes vággyal, hogy visszaszerezze, amit elvesztett. Ezzel Magyarországból a béke megteremtői kapunyitót csináltak a térségben. Nem az egyedülit, de a legelkeseredettebbet.
– Kapunyitó? Mit jelent ez? – kérdezte Szesin.
Morozov ezt a fogalmat maga találta ki, de úgy tett, mint ha elfogadott tudományos nyelvezetet használna.
– Azokat a kisebb hatalmakat, akiknek az adott nemzetközi rendszer nem felel meg. Hívhatnánk őket revizionistának is, de ez az ő szemszögük. A mi szemszögünkből kapunyitók, mert általuk vehető be könnyen a vár, dönthető meg az adott nemzetközi rendszer. Hogy egy példát mondjak: Németország a harmincas években nem tudott volna mit kezdeni Kelet-Európával, ha ezek az államok egységesek. Mindannyian féltek a náciktól, még a magyar elit is, és persze a lengyelek is, bármennyire túlzott volt a polákok önbizalma. A lengyelek és magyarok mégsem álltak a csehek mellé, amikor azok német nyomás alá kerültek, mert Prága az első világháború utáni osztozkodáskor rendkívül mohó, önsorsrontóan agresszív volt. A lengyelek és magyarok pedig visszaadták a kölcsönt, Csehszlovákia felosztását támogatták a németek oldalán. 1938-ban szépen elvették azt, ami az etnikai viszonyok alapján járt is volna nekik még 1918-ban. Ez München valódi története. Ha a csehek a lengyellakta területeket teljesen meghagyják a lengyeleknek, a magyarlakta területeket pedig a magyaroknak, a nehéz pillanatban valószínűleg nem maradnak egyedül. De a sérelmek túl nagyok voltak, a csehek még a lengyelekkel sem tudtak kiegyezni, ezért felfalták őket a németek. A magyarok aztán kaput nyitottak a románok és a szerbek irányába is a németeknek, mert mélyebbek voltak a sérelmeik velük szemben, mint félelmük a Harmadik Birodalomtól. Sőt, a románok felé minket is segítettek. Amikor visszaszereztük 1940-ben Besszarábiát, a magyar hadsereg is felvonult, hogy visszaszerezze Erdélyt. Kaput nyitottak akkor, és ma is ők lehetnek a kapunyitók számunkra.
A kék szemek érdeklődve nézték a kis férfit. Az előadás még érdekesebbnek bizonyult, mint a jelentés szövege. Az asztalon megint villogni kezdett a képernyő. 1945-nél tartottak, az 1941-ben megszilárdult határok, amelyekbe a sárga szín majdnem minden foltja beletartozott, míg viszonylag kevés volt benne a többi szín, elhalványultak. Egy újabb történelmi nulla óra jött.
– Elnök úr, ha nincs a Szovjetunió, a magyar probléma a második világháború után számos más vitához hasonlóan megoldódik határváltoztatásokkal és áttelepítésekkel. De meg kell mondani, az akkori külpolitikánk zseniálisat alkotott.
Morozov belelendült, érezte a figyelmet, amit kiváltott, és hogy az Elnöknél a Szovjetunió dicséretével nem léphet rosszat.
– Romániának visszaadtuk egész Észak-Erdélyt, de nem hagytuk, hogy a magyarokat kitelepítsék. Sőt, rákényszerítettük Romániát, hogy a legnagyobb magyar többségű terület, a Székelyföld autonómiát kapjon. Nem erőltettük azt sem, hogy Csehszlovákiából kitelepítsék az összes magyart, és amint a mi érdekszféránkba került az ország, véget vettettünk a jogfosztásuknak.
Ez persze nagyon le van egyszerűsítve, Morozov tudta. De alapjában véve igaz. Sztálin és utódai nagyon is jól értették a nemzetiségi kérdés erejét. Litvániának odaadták a lengyel többségű Wilnót, amit, bár lakosságának tizede sem volt litván, azok fővárosukká tettek Vilnius néven és belekezdtek az egykori többség lelkes elnyomásába. A lengyelek és a németek közé pedig örök éket akartak verni azzal, hogy Németország hatalmas részét adták a nyugatra tolt Lengyelországnak. Számos aknát telepítettek a Szovjetunió területén is. Karabahot az örmények és azeriek közé, Abháziát és Dél-Oszétiát Grúziába, a Dnyszter-melléket Moldáviába, és a Krímet, igen, a Krímet Ukrajnába. De a legszebb a szétosztott Fergana-völgy volt. Olyan zseniálisan komponálták meg a határt, hogy az üzbégek, kirgizek és tadzsikok mind elégedetlenek legyenek, és örökké marakodhassanak rajta – természetesen Moszkvára tekintve az igazságért.
Menedzselhető instabilitás, így hívták a taktikát. A Szovjetunió széthullása után is kiválóan működött.
– Nem kis részben tehát a mai jó geopolitikai helyzetünk az akkori jó döntések eredménye.
Morozov most nézett fel először hosszabban, mióta elkezdte a beszédét. Lába még mindig remegett az asztal alatt, és továbbra is meg volt illetődve. Megnyugodva látta, hogy a nagy hatalmú emberek, akiknek a szemében ő alig több egy rovarnál, még mindig érdeklődve figyelik. Ekkor megcsörrent a Cár előtt lévő telefon. A régi stílusú műanyag készülék nagyon elütött az ultramodern fehér asztaltól. A kék szempár bosszúsan megrebbent. A Nagy Ember hallgatott egy pillanatig, aztán csak annyit mondott halkan:
– Rendben!
Egy merev tartású segédtiszt jött be, nem nézett senkire és némán lerakott egy papírt a Cár elé az asztalra. A sima, botoxozott homlok felhúzódott, a jégkék szemekben csintalan, szinte gyerekes mosoly villant.
– Szünetet tartunk. Nem lesz rövid – mondta, és rá se nézve Morozovra vagy a többiekre, már ment is.
Az SZVR elemzője, de a bojárok is illedelmesen ülve maradtak, amíg a Cár ki nem ment a szobából. Csak utána néztek egymásra, és a szemükben ugyanaz a kérdés volt. Mi történhetett?

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 3590 Ft 3370 Ft 3145 Ft
3590 Ft
+ -