(3.)
1994. február 5.

A soknevű ember és a NAGYOBB JÓ

Tanner
Szarajevó, Bosznia-Hercegovina


Vajon miért kell emberekből darált húst csinálnom?
Hector Stanislawsky, akit huszonnyolc évvel korábban Patrick Tanner néven kereszteltek meg, fanyarul elmosolyodott, hogy már megint beindult a mentális monológ. Kezdett bekattanni. Azonnal válaszolt is magának.
Azért, mert ez a parancs. És a parancsnak oka van.
A NAGYOBB JÓ!
Tanner soknevű ember volt. Többek között hívták már Ralstonnak, Yaegernek, Wagnernek és Kovac-nak is. A Tanner név rég hallott, megkopott árnyalak volt csupán emlékeiben. De már igencsak szerette volna újra hallani, mert az azt jelentette volna: otthon van. Mindegyik személyiségéről hosszú órákat tudott volna beszélni. A szüleiről, gyerekkoráról, arról, hogyan néz ki gimnáziuma, és hogy hívták tanárait, a focicsapat híresebb tagjait. Szépen felépített legendáinak főbb helyszíneit felhasználásuk előtt meglátogatta legalább egyszer, de volt, ahol több időt is eltöltött.
Hector Stanislawsky-t nem kedvelte túlságosan: egy liberális polák San Franciscóból, talán még drogozik is, de az biztos, hogy Clintonra szavazott. Tannernek, aki mélyen vallásos republikánus családban nőtt fel, ahol a Kennedy szitokszó volt, erőszakot kellett tennie magán, hogy felvegye a személyiséget. Hosszú, rosszul fésült, meglehetősen elhanyagolt szőke hajával, zöldesszürke szemével és vonásaival Kurt Cobainra emlékeztette az embereket, már amikor nem borította szakáll az arcát. Ez persze elég ritkán fordult elő, voltaképpen borosta nélkül nem látta senki sem a városban.
Tanner az átlagnál valamivel magasabb volt, és bár soha senki sem látta sportnak nevezhető tevékenység közben, mozdulataiból látszott, hogy kitűnő fizikai kondícióban van. Ezen a napon fekete, piszkos „The Paris of the West” feliratú dzsekit viselt, rajta a Golden Gate-tel, magas nyakú garbót és egy kikopott, eredetileg szintén fekete Diesel farmernadrágot. A lábán sok mindent megélt, viharvert Bundeswehr bakancs volt – valószínűleg 1991-ben, a német katonai segéllyel került Horvátországba, onnan pedig Hercegovinába, ahol a férfi egy piacon rátalált. Sejtette, hogy egy, a horvát véderőhöz, a HVO-hoz tartozó katonáról, valószínűleg hulláról szedték le a bosnyákok, de ez különösebben nem zavarta. Öltözködése, ami mondjuk a közeli Bécsben, belvárosi környezetben kényelmetlen érzést keltett volna, itt maga volt a természetesség, nem sokkolt senkit. Tanner a város irigyelt elitjéhez, a nyugati közösséghez tartozott, az ENSZ-alkalmazottak, tudósítók, operatőrök és segélyszervezeti munkatársak társaságához.
A férfit elég sokszor látták a Holiday Inn, az egyetlen működő szálloda bárjában inni. A háború kezdetén egy ideig a 636-os szoba lakója volt, a szálló belső udvarának aknatámadástól és mesterlövész-tűztől leginkább védett délkeleti sarkában. A panorámás szoba Szarajevóban nem feláras opció. Sőt! A kutyának sem kell. Kilátás egy tűzfalra vagy egy udvarra: viszik, mint a cukrot!
Tanner piálással töltött estéin nem kereste honfitársai társaságát, sőt, egyesek szerint kerülte is az amerikaiakat. Semmit sem tett azért, hogy megkedveljék – néhány nőt kivéve, akik vonzónak találták, nem is kedvelték. Nem lett baráti társaságok tagja sem, igaz, hogy azok állandó mozgásban voltak. Senki sem maradt túl sokáig a városban, a mindent tudó és megmondó hírességek, mint a CNN-es Christian Amanpour csak beutaztak, csináltak egy riportot PRESS feliratú kék golyóálló mellényben, levonták a súlyos konklúziókat, aztán irány a reptér. Ez a valódi szarajevói rókák részéről csak lesajnáló mosolyt érdemelt. Az ENSZ és egyes segélyszervezetek munkatársain kívül szinte csak Tanner volt „állandó” tagja a nyugati közösségnek, ami azt jelentette, hogy évente egy-két hónapnál nem töltött többet az országon kívül.
Az amerikai pontosan két éve, 1992 februárjában érkezett Szarajevóba, még a háború kitörése előtt, és Boszniában mindenki úgy ismerte meg, mint szabadúszó újságírót, aki könyvet ír a délszlávok polgárháborújáról. Akkor a szomszédos Horvátországban már fél éve folyt a vérontás, és bár a kozmopolita Szarajevó lakói nem akarták elhinni, látható volt, hogy Bosznia következik. Eleinte nem tűnt fel semmivel, nem ő volt az egyetlen, aki eljött, hogy szemtanúja és krónikása legyen a jugoszláv tragédiának. Tanner is meginterjúvolta azokban a feszült hónapokban Bosznia vezetőit, akik leginkább a Dick Tracy maffiózóira emlékeztették.
A nagydarab szerb pszichiáter, Radovan Karadžić abnormálisan dús haja kétszeres méretűre növelte amúgy sem kis fejét. Helyettese, a busa szemöldökű Momčilo Krajišnik Brezsnyevre emlékeztette. Az idős bosnyák elnök, Alija Izetbegović olyan volt, mint egy megkopasztott keselyű. A fanatikus horvát, Mate Boban pedig vibrált, mint Al Pacino a Scarface-ben. Mindannyian szívesen nyilatkoztak neki. A különbség csak az volt, hogy ő már az első pillanattól kezdve a bosnyákokra koncentrált.
Aztán kikötött Ejup Ganić-nál, a markáns arcú bosnyák alelnöknél. Ganić szúrós szemeivel gond nélkül szerepelhetett volna egy Sergio Leone westernben. Néhányan, akik ismerték az amerikait, azt mondták, hogy a kemény bosnyákkal való találkozás változtatta meg. Tanner ezután már határozottan különbözött a többiektől, nem csak néhány hétig, hónapig maradt, és nem írt sikeres bestsellert élményeiről. 1992 végétől már nem újságíró volt, hanem egy kisebb amerikai segélyszervezet, a BiHAid szarajevói kirendeltségvezetője.
Azok, akik a korai időkből ismerték, úgy vélték, hogy azért maradt, mert a bosnyák ügy fanatikus támogatójává vált. A gyanakvóbbak és a jobban értesültek, akik nem hagyták megtéveszteni magukat Tanner külseje és viselkedése által, időnként kapcsolatba hozták három betűvel: CIA. A legjobban értesültek, a CIA és más nyugati szolgálatok szarajevói állomásfőnökei azonban tudták, hogy erről szó sincs: a férfi nem volt közülük való. Rejtély volt, de nem egy nyugtalanító rejtély, hiszen senkinek sem zavarta a köreit.
A háború huszonkettedik hónapjának első szombat délelőttje, amikor annyi embernek kell majd meghalnia a NAGYOBB JÓ érdekében, meglepően kellemes volt. Eltűnt a boszniai télre jellemző ólmos szürkeség és hideg. Szarajevó fekvése meglehetősen szerencsétlen: a fagy általában igen makacs. Beszorul a magas hegyek közé, és hiába érkeznek az Adria felől mediterrán légtömegek, nem tudják kilökni helyéből a hideget, amely telenként sokszor hetekre rátelepedik a hosszú, keskeny völgyben lapuló városra. Most azonban úgy látszott, hogy a Neretva folyó szűk völgyén bekúszó mediterrán lehelet, amely általában csak Mostarig, esetleg Jablanicáig hatolt be, nemcsak hogy átkelt a tenger felé vezető folyosót elálló Prenj- és Bjelasnyica-hegységek kétezer méteres vonulatain, hanem enyhített is valamit a hidegen.
Ez persze nem az igazi.
Dubrovnikra gondolt, ahonnan néhány napja jött el. Légvonalban még százötven kilométer sincs, de micsoda különbség! A tél persze ott is hűvösebb, mint odahaza, és sokat esik az eső, de nincs fagy. Tanner a floridai Jacksonville-ben született, így számára ez alapkövetelmény volt a „kellemes hely” meghatározáshoz. Nyáron pedig sokkal jobb, a meleg száraz, nem fülledt, nincsenek hatalmas moszkítók, hurrikánok, csak kék ég és narancsvörös naplementék. A férfi egy mámoros pillanatra maga elé képzelte az azúrszínű Adriát, a píneák, leánderek illatát. Látta, ezernyi fény csillog az éjben a makarskai riviérán, ahogy a Biokovo masszív tömbje előtt a magasba emelkedik a meleg levegő. Érezte, hogy mint egy hatalmas fal, nekirohan a mediterrán forróság. A gondolatot azonban gyorsan kiszorította agyából a valóság: február van, a koszos szarajevói aszfalton áll, és még három hónapig nemhogy itt, a hegyek között, hanem az Adrián sem lesz igazán jó idő. Azalatt a három hónap alatt pedig még sok mindent el kell végeznie, bár a legnehezebben, ezt mélyen remélte, még ma túl lesz.
Tovább nem várhat, ezt meg kell tenni – jöttek a sürgetések. Ja. A NAGYOBB JÓ érdekében.
Bevágta az 1985-ös szürke Volkswagen Polo Fox ajtaját és dolgára indult.
Nem ment messzire, csak végiggyalogolt a Kaptol utcán a Marsala Tita utcáig, ott balra fordult, és már a célpontjánál is volt. Szarajevó Habsburg-kori negyede nem túl nagy, talán egy kilométer hosszban és még kevesebb szélességben, beékelődve a város keleti végén található török városrész, a Baščaršija és a nyugati részt elfoglaló modern negyedek közé. A házak állhattak volna az egykori Osztrák-Magyar Birodalom bármely hasonló nagyságrendű városában, Zágrábban, Temesváron, Lembergben, esetleg Brünnben. Meglepően jó állapotban voltak, a belvárost kevés találat érte, a mór stílusú monarchiabeli könyvtár és a posta kiégett ugyan, de a házak többségén még csak golyónyomok sem voltak. Az osztrák-magyar negyedben nem folytak utcai harcok, az elszórt aknatámadások pedig nem okoztak nagyobb károkat. Szarajevót a nemzetközi sajtó pongyola jelentéseivel ellentétben sohasem lőtték nehéztüzérséggel, csak aknavetőkkel, esetleg a szerb T-55-ös és M-80-as harckocsik 100 és 125 milliméteres lövegeivel. Az igazi pusztítás a külső negyedekben, elsősorban a tüzérségi tűznek kitett, modern magasépületekből álló Új-Szarajevóban, az 1984-es olimpiára készült Sarajeva Polja és a repülőtér melletti Dobrinja lakótelepében következett be.
A Gajev téren állt meg, amit egykor Bosznia osztrák-magyar urai építettek, Kállay Benjamin birodalmi miniszter kormányzása idején. Kállay, a térséget jól ismerő magyar főúr volt az első, aki rájött, hogy a bosnyák muzulmánok támogatásával csapást lehet mérni a szerbekre. Ami akkor elindult, most érik be, gondolta Tanner, aki gondosan tanulmányozta az ország történetét. Szerette a történelmet, unalmas estéken végigolvasta Rebecca West, Ivo Andrić vagy éppen Vuk Drašković könyveit. Sok nyomor és gyűlölet volt ebben a kis országban, ami szépen a mostani generáció arcába is robbant. Rápillantott a csuklójára. A digitális kijelző éppen váltott: 11:59-ről 12:00-ra. Felnézett és elindult a piac felé.
Szarajevó belvárosának központi bevásárlónegyede elég fura képződmény. Áll egyrészt az 1894-ben elkészült bevásárlócsarnokból, ez a Gradska Tržnica. A Habsburg-sárga épület timpanonos bejáratával inkább egy kisebb színházra vagy múzeumra hasonlít, sokan első ránézésre inkább annak is gondolják, nem vásárcsarnoknak. Tőle negyven méterre keletre a Maršala Tita utcán van egy kis tér, műanyagtetős elárusítóasztalokkal és néhány egyszintes raktárral, kiszolgáló épülettel. Ez a Markale. Végül pedig vannak üzletek, néhány ribarnica, azaz halbolt és pékség magán a Maršala Tita utcán, a két-három emeletes házak földszintjén.
A Markale minden rendszert és elgondolást nélkülöz, az áruszállítás maga a káosz, higiéniája pedig több mint kérdéses, könnyű megközelíthetősége azonban népszerűvé tette a belváros lakói körében a háború alatt is.
Minden úgy volt, ahogy Tanner gondolta! A nyugodt nap és kellemes idő előcsalta az embereket. Már napok óta nem volt a belvárosban komolyabb szerb aknatámadás. Ugyan Dobrinjában pénteken történt egy csúnya eset, több gyerek meghalt, de Szarajevóban gyorsan felejtenek. Nem is lehet ezt másként: élelmet kell venni, a vízért sorba kell állni. Hiába veszélyes az utca, időnként ki kell menni. Tanner úgy becsülte, hogy legalább négyszázan vannak a piacon és közvetlen környékén, a Maršala Tita és a Dženetića čikma utcán. Vevők és eladók hullámzó forgataga. Főként vevőké. Spekulánsok és túlélni akaró átlagemberek, meg sápot szedő kiskirályok, akik mindenkit rettegésben tartva meggazdagodtak a háborún, és a kormány nyakára nőttek. Néha már nem lehetett tudni, hol végződik az államhatalom és hol kezdődik a maffia.
A tömegben szerbek, horvátok és bosnyákok voltak vegyesen, bár nem annyira vegyesen, mint a régi időkben. A város félmilliós lakossága diverzitásában némileg torzítva, de elég jól leképezte Boszniát, fele volt csak muzulmán bosnyák, harmada szerb, kevesebb mint tizede horvát, a többi megoszlott a magukat jugoszlávnak vallók, albánok, zsidók és még vagy fél tucat náció között. Persze két év háború után a piacon már jórészt bosnyákok voltak. A szerbek közül sokan elmenekültek, jelentős részben pedig a külső negyedekben laktak, amelyeket hadseregük elfoglalt, a zsidók többségét, vagy ezer embert már régen kimentett a Szochnut. A horvátok is igyekeztek elhagyni a várost. Nem mintha Tannert érdekelte volna az etnikai megoszlás, az ő célja eléréséhez csak tömegre volt szükség. Kis helyen sok testre, amit az acél szétnyiszálhat.
Az emberek körülhullámozták a standokat. Az eladók többsége élelmet, hús- és zöldségkonzerveket, ötven éve az ilyen időkre tartogatott Truman-tojásokat vagy éppen vadonatúj katonai fejadagokat árult, de volt, aki meleg ruhát, és látott benzines kannákat is. Szarajevónak két benzinkútja maradt az ostrom előtti tízből, de általában nem üzemeltek, szinte kizárólag csak a feketepiacon lehetett üzemanyaghoz jutni. Ahogy lassan járkált a pultok között, a zöld szemű férfi tapasztaltan felmérte, honnan származnak az áruk, és mekkora nyereség lehet rajtuk. Egy font kávé: nyolcvan német márka. Kiseljakban, ahonnan a butmiri repülőtér alá fúrt alagúton át becsempészték, a negyede. Az egyik pultnál egy fiú Marlborót és helyi Drina, Morava cigarettákat árult, húsz, illetve tíz márkáért csomagonként. Az utóbbi lehetett későn fellelt maradék a háború előtti időből, de az előbbi természetesen csempészáru volt, valószínűleg az egyik segélyszállító repülőgépen hozták be az ukrán ENSZ-katonák.
Hát igen, az ukránok… Ők pörgették fel az iparágat.
A nyomorultak. Maga a rendszer várta el, hogy csempésszenek, ügyeskedjenek, lopjanak. A fizetést ki kellett valahogy egészíteni ahhoz, hogy emberhez méltón élhessenek. A Marlborón csak ők ötszörös nyereséget realizáltak, a profit közel ekkora másik felén a maffia és az árus osztozott. A Marlboróval persze vigyázni kellett, a szerbiai Szandzsákban ezt is, mint a Levi’s és Diesel farmerektől kezdve szinte minden híresebb ruhamárkát, szorgalmasan hamisították. Ilyenkor a nyereség felmehetett kétezer százalékra, amivel persze az ukrán tisztek jártak a legjobban.
Tanner nem volt farizeus, nem hibáztatta őket ezért, ez még mindig jobb volt, mint gyereklányokat kefélni néhány márkáért. Ebben egyes nyugati nemzetek, elsősorban a franciák jeleskedtek. Durva dolgok történtek. Nemi erőszak 12 éves áldozattal, amit a pénz gyorsan elsimított. Orgiák, megalázó játékok. Mindent megtehetett, akinek valutája volt. A francia Idegenlégió csúnya képet adott a magát legkulturáltabbnak tartó európai népről. Mert még ha nem is francia volt az elkövető, egyenruháján a trikolór virított büszkén.
Szarajevó persze mindenkiből kihozta a legrosszabbat, kiből ezt, kiből azt.
A dolgok végül odáig fajultak, hogy 1993 augusztusának végén a frissen érkezett Francis Briquemont altábornagy, az UNPROFOR új boszniai parancsnoka harcot indított a feketéző kéksisakosok ellen. New Yorkból, a főparancsnokságról négy katonai rendőr érkezett Szarajevóba kivizsgálni a felmerült ügyeket, de nem sokra jutottak. Néhány ukrán ENSZ-katonát hazaküldtek a látszat kedvéért, de minden úgy maradt, ahogy korábban volt. A feketézés hatalmas üzlet, egy nagyságrendben a kábítószerrel és az embercsempészettel, nem lehet vele szembeszállni, mert igény van rá. A tartalékait lassan felélő középpolgárság még meg tudja fizetni a csempészet által feltornázott árakat. Eladnak mindent, ékszert, családi relikviákat, bundát és az áram hiányában használhatatlan TV-t – sokszor ebben a sorrendben.
A franciák ügyeit meg se piszkálták… Briquemont belga volt, vallon, akit valójában Párizs rakott a posztra egy francia parancsnok után. Nem volt benne a munkaköri leírásában, hogy a nagy déli testvér ügyeit bolygassa.
Tanner nem vesztegetett sok időt a piacon. A cigarettaárus fiútól nem messze egy konzervárus volt, ukrán katonai ellátmányokkal kereskedett. Egy háromszázötven grammos húskonzervet húsz márkáért adott. A konzervek mellett az asztalon egy nagy, cirill feliratos kartondoboz volt. Tanner úgy ment el az árus mellett, hogy rá se nézett. A portéka a helyén volt, méghozzá a piac közepén, a tömeg sűrűjében. A férfi, aki a pult mögött állt, nem ismerte Tannert, és azt sem tudta, hogy mi van a dobozban.
Ha tudta volna, nem áll olyan nyugodtan az asztal mögött. Olyan ember volt, aki pénzért teljesített már szolgálatot Tanner barátainak, híre szerint pontos volt, megbízható és nem ütötte a dolgát mások orrába. Eddig háromszor vittek el tőle hasonló csomagot, kevés munkával szép profitot ért el, most sem volt oka gyanakodni. Ahogy visszafordult, a cigarettaárus fiú valamilyen belső ösztöntől vezérelve kiszúrta, hogy külföldi, és délszlávosan durva angolsággal zaklatni kezdte:
– Kérem venni cigarettát, nálam a legolcsóbb, nem hamisítvány!
Tanner megtorpant. Ritkán dohányzott, de most úgy érezte, jól esne a cigi. A feszültség dolgozik benne. Vagyis nem, nem is erről van szó.
Jézus, csak nem esélyt akarok adni a gyereknek?
– Öt kartont kérek!
Nem is volt ennél sokkal több a szegényes asztalkán. Megvette volna az egész készletet, ha lett volna nála elég német márka. Ez sem volt bölcs eljárás, inkább csak egy érzelmi önvédelmi mechanizmus.
Hogy elzavarhassa legalább ezt a kölyköt a piacról! Mert mindjárt jön a NAGYOBB JÓ!
A fiú szeme felcsillant a nagy üzletre, kevesen engedhették meg maguknak, hogy egyszerre ennyit vegyenek. Lelkesen számolta a gyűrött bankókat, amit a férfi a farmerzsebéből húzott elő.
– Megvan a napi bevételed, mi? – kérdezte Tanner, de nem volt gúny a hangjában, majd hozzátette:
– Akár haza is mehetnél, nem?
A fiú elmosolyodott, és a fejét rázta.
– Ki akarok jutni. Ez itt nem élet. Ha van pénz, el lehet menni. Németországba, Svédországba. Át a Tunnelen, amit a reptér alá ástak. Ha nincs pénz, itt maradsz. Alagút fenntartása sokba kerül, mondják. Még eladom a maradékot. Remélem, vásárol máskor is nálam, ez tényleg nem hamisítvány!
Tanner felkapta a cigit és magában ingatta a fejét.
- Ciao – mondta, de már nem is nézett oda.
Mire lenne jó? Ennél nem tehet többet. A fiú kapott egy lehetőséget az életre, és rosszul döntött. Egy perc múlva már tudta, felesleges kis gesztus volt. A rossz érzést, ami kezdte magát jó mélyen belefészkelni, nem enyhíthette volna az sem, ha a gyerek hazamegy. Több száz húsból és vérből, meg némi reményből összegyúrt lény mindenképpen marad, hogy lélek nélküli darált hús legyen belőle.
Ő csak egy eszköz, próbált vállat vonni magában. Eszköz.
A NAGYOBB JÓ kezében.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 3590 Ft 3370 Ft 3145 Ft
3590 Ft
+ -