(4.)
2007. április 9.

Allah szeme

Limets/Ibanez
Route Tampa, Irak

A mezopotámiai nap kegyetlenül tűzött a konvojra. Az 1-es számú iraki főút felett az ég felhő nélküli volt, és ez így is marad még fél évig. Irak középső részébe áprilisban érkezik a hőhullám, az enyhülés rövid téli időszaka után. Januárban, februárban néha még fagy is, és nem ritkák a csípős reggelek, hogy aztán a 45 fok ne legyen ritka.
– Mocsadék szarfaszú idő, ez az ország egy igazi DFUS – hörögte a konvoj parancsnoka, pedig a légkondicionáló amerikai módra 19 fokra hűtötte a jármű belsejét.
Senkinek sem volt kedve válaszolni. Az 1-es út Irak fő ütőere, elődeit hódítók már vagy ötezer éve használták, hogy északról délre átszeljék a Perzsa-öbölig nyúló alföldet. Itt menetelt egykor az asszír, akkád, később a török és brit hadsereg. Az út mellett ősi városok alusszák örök álmukat. Amerikai neve Route Tampa lett a 2003-as invázió után, a megszálló hadsereg tagjai általában csak így ismerték. Nyugodt, errefelé ritka szélcsendes idő volt, a konvojok felverte szenny sokáig lebegett a levegőben. Csak a nap ereje volt az, ami az utat járó amerikaiak eszébe juttatta a floridai Tampát, más hasonlóságot nem találtak. A katonáknak nem a nyaralás, hanem az izzadság és a rettegés ugrott be erről a névről. Szájuk kiszáradt és felrepedezett, a homok eltömítette pórusaikat. Azok a járművek, amelyekben nem volt légkondicionálás, és nem kevés ilyen volt, izzó, ötvenfokos szaunákká váltak. De messze nem a hőség volt a legnagyobb ellenségük.
Az utak voltak azok, ahol az amerikai hadsereg kivérzett Irakban. Poros betonsávok a sivatagban, vagy a Tigris és Eufrátesz körüli szűk, és a nagy folyók kiszáradása miatt egyre szűkebb zöld sávban, de mindig szegény, mocskos és rendezetlen városok között. Irak a legtöbb amerikait, a parancsnokot is, egy szeméttelepre emlékeztette. Egy forró és halálos szeméttelepre, ami olyan, mint a bibliai hét csapás. Kegyetlen, soha nem látott szárazság sújtotta a vidéket, ahonnan milliók menekültek a túlzsúfolt, hétmilliós Bagdad felé, maguk mögött tönkrement öntözőcsatornákat és megműveletlen földeket hagyva. Északon a törökök, még egyet rúgva a halódó országba, minden korábbinál több vizet vettek ki a folyókból.
Irak önmagát tépte szét. A korábban elnyomott síiták bosszúhadjáratba kezdtek a szunniták ellen. Északon a kurdok saját államukat építgették, és örömmel nézték, hogy az arabok egymást ölik. 2007 fele sem telt még el, és már tízezer halottnál jártak. Akiknek még volt kedve találgatni, úgy vélték, húszezerig nem fog megállni a számláló. Ezt hozta Iraknak az Amerika által exportálni próbált demokrácia.
Mindenhol rossz volt Irakban, de a szunnita háromszög, a Szaddám Huszein támogatói által lakott közép-iraki vidék ezen a tavaszon maga volt a pokol. A gyilkolás olyan orgiája folyt a rövid tél után gyorsan felforrósodó tájon, hogy ahhoz képest még 2006 rettenetes decembere is jónak tűnt. A Különleges Köztársasági Gárda és a Mukhabarat, a feloszlatott iraki titkosszolgálat M-21-es igazgatósága nagyon hatékonynak bizonyult a gerillaháborúban. Ahelyett, hogy 2003-ban végrehajtották volna a tőlük elvárt DIE-t, azaz ahelyett, hogy szemtől szembe kiálltak volna az amerikai hadigépezettel, hazaszivárogtak. Így tűnt el a gigantikus iraki haderő, csak ritkán hagyva alkalmat arra, hogy távolról lemészárolja őket az USA légiereje, mint ahogy tette azt 1990-91-ben Kuvaitban. Ott még a visszavonuló irakiakat is szétbombázták az utakon, tíz kilométeres elszenesedett konvojok, ezernyi halottal jelezték, hogy „don't fuck with America!” 2003-ban a legtöbben szépen az első adandó alkalommal hazamentek, Szaddám csak bámulta, ahogy hadosztályai elpárolognak. Aztán az amerikaiak elkövették azt az óriási hibát, hogy elkezdték levadászni azokat az iraki vezetőket is, akik szívesen átálltak volna az új rendszer oldalára. Az államot igazgató, jórészt szunnita apparátust a hadsereggel együtt szétzavarták, a volt tisztek, titkosügynökök éhkoppra jutottak, és minden pozíciót a gyűlölt síiták kaptak meg. Gyorsan újjáéledt ezután a Raisz mítosza, hiába fogták el Szaddám Huszeint, az ellenállás egyre erősödött. A bagdadi börtönben verseket faragó vezér uralma paradicsomi időszaknak tűnt egykori tisztjei számára, akik úgy látták, hogy nincs más út vissza a hatalomba, mint az amerikaiak kiűzése Irakból. Akkor majd újra leszámolnak a síitákkal, hogy egy új Raisszal az élen ismét visszatérjen a régi kényelmes élet, amikor mindenhatók voltak az Eufrátesz és a Tigris völgyében, és amikor a Köztársasági Gárda páncélos hadosztályaitól nem csak a kicsi Kuvait vagy Jordánia, hanem Szaúd-Arábia, Szíria és Irán is rettegett.
Az ősrégi gerillataktikának megfelelően elsősorban az amerikai hadsereg utánpótlási konvojait támadták. Könnyebb célpontok voltak a harcoló alakulatoknál. A Baladot és Bagdadot összekötő Route Tampa volt az egyik legrosszabb hírű és legfontosabb út az egész országban. A szunnita háromszög keleti oldalával párhuzamosan futott, aminek egyik csúcsa a 2006 végén felakasztott Szaddám Huszein szülővárosa, Tikrit, a másik pedig Bagdad. A két város között félúton fekszik a 100 000 lakosú, főként síiták lakta Balad, ahol 2003-ban az amerikai légierő létrehozta legnagyobb támaszpontját. Nemcsak Irakban, hanem az egész világon. Volt idő, amikor a londoni Heathrow után a baladi két 3,5 kilométeres betonszalag bonyolította le a legnagyobb légiforgalmat. Itt alakították ki az Anaconda Logisztikai Támogató Bázist, ahonnan Irak központi tartományait látták el utánpótlással. Ez volt a modern kori Da Nang, csak itt kevesebb eső esett, mint Vietnamban, és nagyobbak voltak a szállítógépek. Percenként szálltak fel és le a hatalmas C-17-es Globemaster-ek és C-5-ös Galaxy-k.
Az LSA Anaconda, ami felé a konvoj tartott, 2007-ben már egy kisebb város volt, 28 000 amerikai katonának és 8000 civil szerződésesnek adott otthont, akik közül kilencvenen a Nieven Security-nek, a NievSeC-nek dolgoztak. A szerződésesek sok mindennel foglalkoztak, főként kiszolgáló feladatokkal az amerikai hadsereg mellett. A világ minden tájáról jöttek, kalandorok és átlagemberek. Dolgoztak konyhákon, építkezéseken, szállították konvojokon az utánpótlást és elláttak biztonsági feladatokat. A NievSeC az utóbbi, ritkább, de jobban fizetett fajtához tartozott.
A cég iraki műveleteiért Frank Limets volt felelős. Vermontban született egy Montpelier nevű helyen, ahol a tél volt a hosszú, a nyár a rövid. A hideghez szokott hozzá, azt szerette. De az időjárás volt a legkisebb problémája: aggodalommal nézte a gyorsan tovagördülő tájat. A sebesség maga volt az élet, megnehezítette a támadók dolgát, ezért a konvojok általában őrült módon száguldottak. Gyakoriak voltak a balesetek is, de Limets nem ettől tartott. A Road Warrior, a kontraktorok számára is elérhető naponta kiadott hírszerző jelentés komoly felkelő-aktivitásról számolt be a Tampa vonalán, ezért ma különösen indokolt volt az Irakban egyébként is csak papíron létező közlekedési szabályokat megszegni.
Limets egykor a tengerészgyalogság Force Recon alakulatánál szolgált és a hadseregben megtanulta komolyan venni a fenyegetést. A lehető legnagyobb óvatossággal járt el: a NievSeC két-két fekete páncélozott Chevy Suburban és GMC Yukon terepjárója, az utóbbiak 7,62 mm-es PKM géppuskával a platójukon, egy katonai konvojhoz csatlakozott a Cook táborban Tajinál. A veszély mérséklődött.
De nem múlt el.
Az ellenállás a térségben nagyon erős és Limets tudta, hogy az amerikai légierő képtelen ellenőrizni a Route Tampát. 2004-ben megpróbálkoztak ugyan a totális kontrollal, de nem ment. Az elmélet az volt, hogy vagy élőben figyelik az utat drónokról, vagy pedig egyazon területről készítik el fényképek százait két különböző időpontban, majd pixelről pixelre haladva hasonlítják össze a kapott eredményt, hogy kiszűrjék az olyan eltéréseket, szabálytalanságokat, amelyek egy felkelők általi bombatelepítésre utalnak. Minden technikának volt valami hátulütője. A legolcsóbb automata felderítőgépek hamar megbuktak. A Route Tampa légi ellenőrzését 2004. augusztus 24-én kezdték. Az elemzők élőben nézték a továbbított videók minden másodpercét, hogy ha lázadókra vagy út menti pokolgépekre figyelnek fel, jelzést küldjenek a szárazföldi csapatoknak. Egyszer sem jártak sikerrel, és a tíz hét alatt a bevetett tizennégy Mako típusú drónból nyolc lezuhant.
A műholdak nagyon jó minőségű fotókat készítettek, de drágák voltak. Erre a feladatra használni őket olyan, mint ágyúval lőni egy galambra, mondogatta a légierő egy kétségbeesett ezredese, aki a Pentagonban megpróbálta koordinálni a feladatokat. Végül neki adtak igazat.
Az U-2-es kémrepülők, a hidegháború veteránjai, amelyek már vagy negyven éve folyamatosan bizonyítottak, rövid ideig reményt hoztak. Digitális fényképeik minősége annyira kiváló volt, hogy az elemzők képesek voltak a márkaneveket is kiolvasni az úton heverő műanyag üvegekről. A gyümölcsös stand áruit is meg tudták különböztetni egymástól. Amit azonban képtelenek voltak felismerni, azok az útszélén elrejtett bombák voltak. Az U-2-eseknek 7 óra különbséggel kellett kétszer ugyanazon az útvonalon, de maximum 5 fokos eltéréssel teljesíteni a feladatot, hogy a képek illeszkedjenek egymásra, a sikeres felvételek aránya azonban kevesebb mint 30%-os volt. A homokviharok és erős szelek akadályozták őket.
A speciális, nagy áthatoló erejű radarral felszerelt Horned Owl repülőgépeket, amelyek még azt is meg tudták mondani, hogy valahol megbolygatták a földet, minden apróság megtévesztette, mint a kidobott olajoshordók, gépkocsik váza és az egyszerű kiöntött háztartási szemét, ami állandóan felesleges riasztásokat eredményezett. Az amerikaiak a sorozatos kudarcok miatt szépen lassan feladták a próbálkozást, maradtak a földi felderítők. Volt néhány jobb időszak. A zavarókészülékek elterjedése 2004 végén, mint a Warlock Red és az ICE egy ideig kiküszöbölte a rádióval irányított pokolgépek használatát. De az irakiak gyorsan megtalálták az ellenszert. Magasabb frekvenciákat használtak, amelyekkel szemben a zavaróegységek tehetetlenek voltak.
A Route Tampán emiatt százalékban is mérhető esélye van egy támadásnak – gondolta Limets. Ez nem valami elvont dolog, amit az ember félre tud söpörni, hanem kőkemény realitás. Valakivel mindennap megtörténik valahol ezen a pár száz kilométeren. Egy ideig tippelgetett, hogy aznap egy a tízhez, vagy egy a húszhoz az esély, de aztán megpróbált másra gondolni.
– Hogy vagy, Catalina? – szólt Limets a hátsó ülésen kuporgó apró alaknak.
Catalina Ibanez az iraki NievSeC csapat hét női tagja közül az egyetlen volt, akit nem adminisztratív feladatokra alkalmaztak. Első látásra törékenynek tűnt, alacsony volt és nagyon vékony. Korábban már szolgált kétszer Irakban, és a West Pointon végzett fiatal spanyolajkú tisztként fényes karrier előtt állt. Nő és spanyolajkú – ráadásul okos, szinte ki volt jelölve a pozitív diszkriminációra. Ezredesig is vihette volna, vagy akár egycsillagos tábornokig, mert a Hadsereg meg akarta mutatni a világnak, politikailag mennyire korrekt. Limets tudta, ezek nem álmok, hanem lehetőségek voltak addig, amíg egy katonatársa halála miatti dühében lelőtt két foglyot.
Szépen belelőtte őket egy iszapos csatornába.
Sajnos tanúk előtt, és tettét egy sisakra szerelt kamera is felvette. Limets látta a hivatalosan nem létező videót: Catalina először megverte a két ellenállót. Szó nélkül, de vérfagyasztó agresszivitással és precizitással ütötte őket. Egy percen belül vérben úsztak. Aztán szépen kiállította őket a csatorna partjára, és belemosolygott a kamerába:
– Adok nekik egy kis elsősegélyt!
És már lőtt is. Két hármas sorozatot. Az M-16-os lövedékei akkorát löktek a szerencsétleneken, mintha a New England Patriots egy 120 kilós védője szállt volna beléjük. Irakiak voltak, ellenállók, így az ügyet eltussolták, de távoznia kellett a hadseregből.
A fegyvert viszont nem tette le. Ibanez a texasi El Paso-ból származott, és a spanyol konkvisztádorok vére keveredett benne a pueblo indiánokéval robbanékony eleggyé. Senki sem értette, hogy leszerelése után miért jött vissza Irakba, csak Limets. Catalina egyszerűen szerette a veszélyt. Adrenalin-függő volt. És szeretett harcolni is. A fegyverek súlyát, a bajtársiasságot, az eufóriát egy túlélt tűzharc után. A NievSeC alkalmazottjaként pedig mindebből többet kapott, mint katonaként, nem is beszélve a pénzről. Ibanez keresete négyszerese volt hadnagyi fizetésének, és nem kellett egy évet megszakítás nélkül Irakban töltenie. A két komoly biztonsági cégnél, a NievSeC-nél és a Blackwaternél két-három havonta járt egy hónap szabadság. Így az emberek nem fásultak el túl gyorsan, otthon feltöltődtek és jobban harcoltak, ha kellett. A katonák lelkét viszont tönkretette a hosszú idő a család nélkül ebben a pokoli országban.
De a legfontosabb Ibanez számára az volt, hogy a szabályok nem kötötték gúzsba. Szerződésesként sokkal könnyebben ölhetett irakiakat, akiket szívből gyűlölt. Sötét, alattomos barbároknak tartotta őket, akik számára a becsület, az adott szó mit sem jelent. Neki jól jött George W. Bush iraki helytartója, Paul Bremer hírhedt 17-es utasítása, a „CPA Order 17”, ami az Egyesült Államoknak dolgozó szerződéseseket is mentessé tette az iraki bíráskodás alól, az amerikai katonai vagy civil bíráskodást viszont nem terjesztette ki rájuk. Míg a hadseregnél volt némi kontroll, egy kontraktornak csak arra kellett vigyáznia, hogy kamera és nem-iraki szemtanú ne legyen a közelben. Az irakiak ugyanis 2003 óta másodrendű polgárok voltak saját hazájukban. Egy alávetett faj. A Blackwater egy mezei kontraktora karácsonyi depressziójában ocsmány módon berúgott, és lelőtte az iraki alelnök egyik testőrét. Háromszor mellkason lőtte. Mi történt a fickóval? Pénzbüntetést kellett fizetnie és kirúgták. Három hónap múlva Kuvaitban volt egy másik cég alkalmazásában.
A 17-es utasítás…
Ez volt az igazi licence to kill, „engedély az ölésre”. Catalina a végletekig kihasználta. Volt néhány eset, ahol ejthetett volna foglyokat. Egyszer sem tette meg. Mióta a NievSeC-nek dolgozott, vagy két tucat iraki ellenállót küldött át a másvilágra, de okosan, szemtanúk nélkül. Limets mindezt első kézből tudta, Ibanez lassan már egy éve a szeretője volt, és szeretett beszélni. Frank nem is lepődött meg a nő válaszán.
– Unatkozom. Valami akció kéne. Ki kéne nyírni néhány towel head-et. Vagy esetleg valami más, hasonlóan izgalmas…
Limets nem nézett hátra, de rosszallóan megrázta fejét. Bár kapcsolatuk nyílt titok volt, nem örült, hogy a nő erre mások előtt is célozgat. Másrészt meg a harc említése megint felkeltette aggodalmát. Három évet egy karcolás nélkül megúszott. Még kell legalább ugyanennyi, de inkább négy év, hogy az adósságait kifizesse, és legyen egy kis vagyona nyugdíjas korára. Otthon ugyan volt mindene, de hitelre. A hatalmas virginiai ház, az úszómedencével, az apartman Floridában és a nyaraló Vermontban túl nagy beruházásnak bizonyult. Pár éve csak úgy hozzávágták a pénzt, de a részletek emelkedni kezdtek, az ingatlanok értéke meg csökkenni. Néhány barátjától New Yorkban már olyanokat hallott, hogy nagy baj lehet ebből. A hitelektől megszabadulva, szilárd pénzmaggal elvehetné Catalinát, tán még gyerekük is születhetne, a nő elég fiatal hozzá. Gyűlölte Irakot, mert számára rossz karmát hozott. Nagyon kevés jött össze abból, amit tervezett. A Nieven Security az első háromban sem volt már a zsoldosbizniszben. Megelőzte a Blackwater, a DynCorp, és az Erinys is.
A legfájóbb a Blackwater hatalmas sikere volt. Jobb politikai kapcsolataik voltak, mint a NievSeC-nek, ami eleinte hihetetlennek tűnt Limetsnek, de igaz volt. Dönteni azonban más döntött, nem a Blackwater jobb pozíciója, attól ugyanis még lehettek volna másodikok. Inkább az, hogy Paul Bremer utálta Nievent. Washington a végtelen emlékezet és a vendetták városa: a tábornokot erős karok tartották távol attól, hogy az eldorádó legnagyobb nyertese legyen. Ami Irakban folyt 2003-2004-ben, az a világtörténelem egyik legnagyobb lopássorozata. Dollármilliárdok tűntek el az újjáépítésre szánt pénzből. Ebből azonban csak a belső kör részesült. Bremer csapatának nagy része teljesen felkészületlen volt Irak vezetésére, haverok haverjai, egyetemről frissen kikerült tejfelesszájúak döntöttek milliárdokról. A néhány profi tolvaj e báránykák között azt csinált, amit akart. Bremer vagy vak volt, vagy benne volt a buliban, mindenesetre megkapta a Medal of Freedomot és a hivatalos verzió szerint „sikeresen” térhetett vissza Washingtonba.
Limets majdnem húsz éve dolgozott Nievennek. Szinte a kezdetektől. Nem ismert nagyobb amerikai hazafit, mint ő. Látta, hogyan szolgálja csendben az öreg az amerikai érdekeket, olyan feladatokat ellátva, amit a CIA vagy a hadsereg nem akart és nem tudott. Cserébe viszont nem kapott sokkal többet, mint megaláztatásokat, pont a siker kapujában. Limets mindezt személyes sérelemként fogta fel.
2003 még tűrhető volt. A 2004-es választások után aztán Nieven kapcsolatai kiszorultak a Pentagonból, washingtoni segítség nélkül pedig még tovább szűkültek a lehetőségeik. Miután George Tenetet beáldozták, a CIA-től sem jöttek a nagy megrendelések. A hitelekből felépített, túl gyorsan terjeszkedő cég recsegni-ropogni kezdett. Persze az alkalmazottaknak ez is bonanza volt, Nieven a legjobbakat akarta, és nem spórolt az emberein. A legmodernebb felszerelést kapták, mindenki vagy 20 000 dollárnyi fegyvert és technikai eszközt viselt magán, ha kitette a lábát a „dróton túli” világba, azaz a védett táborokon túl. Az összes terepjárójuk páncélozott volt, olyan kommunikációs eszközökkel felszerelve, amiket csak a hadsereg különleges alakulatai használtak. A NievSeC-re még a Blackwater emberei is irigykedve néztek.
Limetset főnöke sorsa mellett saját sorsa is zavarta. Irakban nem volt izgalom, csak félelem, nem volt nagyság, csak mocsok, vér, olaj, porral vegyítve. Nem lelkesítették az olyan feladatok, mint az utánpótlás szállításának szervezése és védelme a hadsereg számára, de még a CIA által korábban kért időnkénti kis extrák sem. Itt kilőni egy nem kooperatív szunnita törzsi vezetőt, ott felrobbantani egy síita hitszónokot, aki túl közel került az irániakhoz. Pitiáner dolog. Valódi nagy dolgokban akart részt venni, mint régen. Amíg itt van, erre esély sincs. Ha viszont abbahagyja, visz a bank mindent, nem ugorhat ki, nincsenek tartalékai. A 22-es csapdája. Hosszú csend után válaszolt szeretőjének:
– Isten ne adja, hogy most valami történjen! Ez az utolsó napunk az egyiptomi R’n'R előtt a dróton kívül, baby, és kurvára szar érzésem van. A homoki majmok mostanában nem bírnak magukkal.
 
Az iraki ellenállók fantáziája kifogyhatatlan, ha robbanószerkezeteket kell álcázni. Döglött kutyákat tömnek ki, legelésző szamarakra pakolnak bombákat. Időnként halottak testét is felhasználják az akciókhoz, sőt, koalíciós egyenruhába bújtatott madárijesztőkbe is tettek robbanóanyagot. Azt a szerkezetet, amelyhez az amerikai hadsereg és a NievSeC konvoja közeledett, egy betondarabban rejtették el. Pontosabban egy betondarab-szerűre faragott habszivacs váz fedte. Alatta egy húsz centi átmérőjű vascső volt, a végén egy konkáv, 140 fokban homorúra formázott réz koronggal. Emögött volt a robbanóanyag.
Ezt az IED-t nem rádiótelefonnal élesítették. A „betontömbön” egy féldolláros nagyságú kerek lyuk volt, emögött lapult a passzív infravörös érzékelő, ami láttaaz elhaladó járművek hőjét. Ez ellen semmilyen zavarás sem hatásos. Az amerikaiak „Allah szemének” keresztelték el, mivel akire az rápislantott, gyorsan a túlvilágon találta magát. A megszálló koalíció katonái közül, a felkelőkkel ellentétben, kevesen hitték, hogy odaát mindenre kész, nagymellű szüzek várják őket, ezért igyekeztek elkerülni ezt a pajkos kacsintást.
Az első ilyen IED Baszrában tűnt fel, még 2004 májusában, és a síiták által ellenőrzött területen terjedtek el az iráni határ közelében, de aztán népszerűek lettek a szunnita területeken is. 2007-ben már nem volt egyetlen régiója Iraknak, ahol ne használták volna őket. A technológiát a libanoni Hezbollah fejlesztette ki még a kilencvenes években, izraelieket gyilkoltak vele Dél-Libanonban. A szíriai és iráni titkosszolgálat közvetítésével jutott el Irakba: Teherán és Damaszkusz is minél több halott amerikait akart látni.
A robbanószerkezet építési törmelékek és autóroncsok közé volt elrejtve; a közeli falu ide hordta a szemetét. Az IED csendben várta áldozatát. Minimális gépi intelligenciájának mindegy volt, hogy a konvoj elején egy félelmetes Stryker halad. Az M1126-os Stryker lett az amerikai hadsereg talán legsikeresebb járműve Irakban. Az arabok rettegtek tőle. Húsz tonna gonosz acél, majdnem olyan gyors, mint egy Humvee, de sokkal, sokkal erősebb. Nagyon nehéz kilőni. Ennek a verziónak a tetején egy norvég Kongsberg Távirányítható Fegyverállás volt, 40 mm-es MK 19-es gránátvetővel. Akire rápökött, hamar a nagymellű huriknál találta magát. Védelmet legfeljebb egy tank vagy egy bunker jelenthetett – ami a felkelőknek nem volt. „Allah szeme” az emberekkel ellentétben nem lett ideges. Automatikusan tette a dolgát, amire tervezték. Akció-reakció. Érzékelte a megnövekedett hőkibocsátást, és elektromos impulzust küldött a detonátornak. A detonátor felrobbantotta a 15 kiló robbanóanyagot a rézkorong mögött, ami másodpercenként 8.000 méteres sebességgel ütődött a csövet elzáró fémnek. A robbanás hőjétől félig megolvadt háromkilós rézkorong a hangsebesség hatszorosával lőtt ki a csőből. Ez az energia egy Abrams nehézharckocsi megsemmisítéséhez is elég lett volna, a nyolc méterre lévő Stryker páncélzatát gond nélkül átütötte, izzó fémdarabokkal szórva be a jármű belsejét. A katonák kevlar védőmellénye és sisakja nem ért semmit ott, ahol a páncél is megolvadt. Azonnal meghaltak. Egy második telepített robbanószerkezet egy páncélozott Humvee-t vitt el, úgy dobta a magasba és pörgette meg a levegőben a közel háromtonnás járművet, mintha csak egy matchbox lenne egy csintalan kölyök kezében.
Legtöbbször egy támadás véget is ért volna ennyivel, de ezúttal néhány fegyveres is rejtőzött a szemétkupacok között. A konvojt záró NievSeC GMC Yukont RPG-vel lőtte ki egy láthatatlan felkelő, aki azonnal menekülőre fogta a dolgot. Igazából zsoldos volt, nem hitből harcolt: jól megfizették, és most megszolgálta a bérét. A robbanófej fél másodperc alatt érte el a járművet. A bent ülőknek szerencséjük volt, mert a találat a motorházat érte. A hatalmas motorblokk a magasba repült, de a bentiek, bár súlyos sérülésekkel, de életben maradtak.
Ilyen esetekben a protokoll az volt, hogy a sebesülteket azonnal fel kell venni, és tovább kell haladni. Erre most esély sem volt, túl sok jármű sérült meg. A konvoj vészfékezések közepette megállt, és a Strykerek, Humveek toronyfegyverzete ontani kezdte a tüzet a felkelőkre, pontosabban a szemétkupacokra és autóroncsokra, mert egyetlen irakit sem láttak. A katonák a fegyverek villanásait keresték, hogy elsöpörjék az ellenséget, a rádiós pedig légi támogatást kért. A legközelebbi település nem volt messze, mire a helikopterek ideérnek, a felkelők eltűnnek a házakban a lakosság között, de meg kell próbálni.
A NievSeC emberei is bekapcsolódtak a harcba. Az épen maradt GMC Yukon 7,62 mm-es PKM géppuskája végigsöpört a sivatagon, de aztán éppen a legrosszabbkor beragadt. Limets megbabonázva nézte, ahogy egy arab alig harminc méterre tőle kiemelkedik a szemét közül. Baromi közel van, konstatálta, és a kezében egy RPG 7-et tart. Nyolcvan méteren belül ezzel az egyszerű fegyverrel egy rosszul képzett amatőr sem nagyon tud hibázni. A gránát ellen a Chevy Suburban páncélzata annyit ér, mint halottnak a szenteltvíz. Belőle is egy Al Kaida videó lesz, amit gyönyörrel néz a fél arab világ, vagy egy Power Point slide, amin majd egy kansasi háziasszony szörnyülködik, amikor Irakból hazatért férjecskéje megmutatja neki, milyen is a háború.
Megszólalt az életösztöne, és ordítani kezdett Andersnek és Catalinának: kifelé! Kifelé! Ha bent éri őket a robbanás, biztosan végük, de ha pár méterre el tudnak távolodni a járműtől, megúszhatják. Ekkor vette észre, hogy Catalina már kint van. Valami hihetetlen kecses mozdulattal célozta meg M16-osával a rongyokba öltözött felkelőt. Nem volt benne semmi kapkodás, nem sorozatot adott le, hanem célzott lövéseket, pont, amikor a férfi már a vállára emelte az RPG-t. Az arab mellkasa szinte felrobbant a becsapódásoktól, rongybabaként hullott össze. Előtte azonban még elsütötte a fegyvert, és a lövedék útjára indult. Limets csak ekkor tudott megmozdulni és kiugrani a terepjáróból. Felesleges mozdulat volt. A páncéltörő rakéta messze célt tévesztett, egy kidobott hűtőgépet talált el vagy tíz méterre. A férfi éppen azzal került a srapnelek útjába, hogy elhagyta a terepjáró védettségét. Egy pillanatig azt hitte, megúszta, de aztán érezte, hogy valami csorogni kezd lefele az arcán, amikor pedig kezét mozdította, hogy megnézze, mi az, belenyilallt a fájdalom. Ibanez, aki látta, mi történt, odaugrott hozzá, és visszalökte a Chevy-be.
A nő arca eltorzult a koncentrációtól. Miközben sebtében végignézte a férfi sebeit, mindvégig a tájat fürkészte. Az adrenalinlöketet közben szokása szerint verbálisan is kiadta:
– Kibaszott ország, kibaszotttevezsokék! Sandniggers! Kinyírlak titeket, nyomorult homokifekák, kutyák kölykei!
Erre azonban nem kapott alkalmat. A támadás ugyanolyan hamar ért véget, ahogy elkezdődött. A felkelők nem mártírnak készültek, már félúton voltak a házak felé a roncsok és a szemét takarásában. A nő végzett a szemlével:
– Megmaradsz, Frank! – közölte. – Most összeszedem a többieket és húzunk innét!
Limets elgyötört pillantást vetett Ibanezre.
– Ha még egy évet ebben a szemét országban kell maradnunk, én magam fogom kérni ezeket a fekete seggűeket, hogy nyírjanak ki!
De erre nem került sor. Baladban üzenet várta őket, hogy térjenek vissza Washingtonba.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!