(8.)
2015. április 19.

Az AZOV-harcosok vallatása

 
Frolov
Sirokine, Ukrajna
Most nem Alexander Frolovnak hívták, és nem volt orosz állampolgár. Amikor önként jelentkezett a feladatra, elvettek tőle mindent, ami azonosíthatta volna. Donyecki angol nyelvtanár lett. Nőtlen, torzonborz, szakállas férfi, aki nem is emlékeztetett a moszkvai elegáns üzletemberre, akit általában játszott. Nem volt túl erős a fedőtörténet, de nem is volt esély rá, hogy elfogják. A hátországban kellett dolgoznia a szeparatista erők felderítésének tagjaként, valójában instruktorként és összekötőként az orosz szervekkel. De most, hosszú hetek méla unalma után, úgy döntött, megragad egy lehetőséget és elmegy a frontvonalra. Ennyi csak kijár neki, nem?
A DNR, a Donetskaja Narodnaja Respublika, azaz a Donyecki Népköztársaság hadserege hónapok óta nehéz helyzetben volt a déli zónában. Az ukrán támadás februárban indult az Azovi-tenger partján, a kormánykézen lévő Mariupol és a felkelők uralta Novoazovszk között. Mivel a DNR főereje, illetve a luhanszkiak és az orosz reguláris haderő északon harcolt Debalcevénél, az ukrán hadsereg és a kék-sárgára festett birodalmi sas alatt vonuló AZOV zászlóalj sikereket is aratott. Főleg ez utóbbi. Bár névleg integrálták az Ukrán Nemzeti Gárdába, a zászlóalj, mérete miatt inkább dandár, szinte független volt. Vezetője, Andrij Bileckij a kijevi politika felsőbb köreiben mozgott már, és sok borsot tört az oroszok orra alá.
De most végre ellencsapást mértek a szeparatisták. Megtanították kesztyűbe dudálni a „nácikat”. Persze itt sem egyedül. A határon átküldött és nemes egyszerűséggel „önkéntessé” vált reguláris orosz tüzérséggel, harckocsikkal és különleges erőkkel megtámogatva. Az ukrán-orosz barátság már csak a moszkvai Kijevszkaja metróállomás freskóin létezett. A két nép elkezdte valóban gyűlölni egymást.
De azért foglyokat még ejtettek. Külföldieket is, mert a Waffen SS mintájára létrehozott AZOV befogadott mindenkit, aki az Európára leső orosz veszedelem ellen harcolni tudott és akart.
Frolov öntelten elmosolyodott magában. A szeparatisták – gyári munkások, bányászok, tanítók –, de az Oroszországból jött valódi önkéntesek, kozákok, nacionalisták, kalandorok sem értenek a kihallgatás művészetéhez. A katonák sem, sőt, még a katonai hírszerzés, a GRU bunkói sem. Ehhez ő kell, a profi! Aki öt nyelven beszél folyékonyan, és aki úgy ismeri az emberi lélek gyenge pontjai, mint kevesen. Igen, ő fogja vezetni a kihallgatásokat, de az eredeti tervtől eltérően a helyszínen. Utána agyonlövi a foglyokat, mintha csak a harcban estek volna el. Ha valamelyik érdekes, a média bemutatja a hullát: „lengyel zsoldos, lett zsoldos”. Hogy bizonyíthassák a jó orosz népnek: a donyeckiek nem csak a fasiszta ukránok, hanem a NATO ellen is harcolnak!
Nehezen lélegezve baktatott a csapat végén. A golyóálló mellény vasmarokként szorította, gerince belefájdult. Sirokine tengerparti üdülőtelepét tegnap foglalták el az AZOV önkéntes zászlóalj katonáitól. A talpa alatt recsegtek az üvegszilánkok. Szomorúan nézte a két-háromszintes, modern épületeket. Minden ablakuk kitört, homlokzatukat gránáttalálatok és sorozatok csipkézték.
Az üdülőtelep a tengerrel párhuzamos magaspart tövében fekszik, itt fut a főútja, azon haladtak lassan, óvatosan előre nyugati irányban. Erről egy tucat, a partra merőleges utca nyílik. Az egyiknél megállt, és kinézett. A szürke tengerről erős szél fújt, a tarajos hullámok dübörögve vetődtek ki a homokos partra. Napernyővázak, melyekről a téli viharok letépték az anyagot, de a fém megmaradt, felfordult napozóágyak és asztalok jelezték az egykori normalitást. Két éve, 2013 nyarán itt még családok fürödtek az Azovi-tenger sekély, gyorsan felmelegedő vizében. Nyugodt nap lesz, gondolta Frolov. Az erős szélben a felderítő és tűzvezető drónok nem tudnak repülni, az aknák pedig pontatlanok.
Három lépést sem tett meg, és rájött, mekkorát tévedett.
A gránát sivítva csapódott be a közelben, és hallotta, ahogy a törmelék és a repeszek éles csattanással érnek földet még közelebb. Valahol csörömpölve tört ki egy eddig a csodával határos módon épen maradt ablaküveg. Aztán jött még egy és még egy, összesen három gránát. Dobogó szívvel rohant a házak viszonylagos fedezékébe. Amikor elült a robbanások zaja, csak akkor vette észre, hogy a lábánál, a falhoz lapulva egy kutya remeg. Az állat kétségbeesett tekintettel nézett rá. A kis fekete korcs szemében szinte emberi félelem volt. Frolov megsimogatta, és közben mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Most nem lenne jó egy sebesülés. Végül is az SZVR tisztje, és erre a feladatra nem kért engedélyt.
 
 
Az SZVR az Oroszországi Föderáció Külső Hírszerző Szolgálata, a Szluzsba Vnyezsnej Razvedki. Ez volt az első, a régi KGB-ből kiszakadó szolgálat CSR néven még a Szovjetunió szétesése előtt, 1991-ben. Filozófiájában azonban nem sokat változott azóta sem. A CSR átfogta és továbbvitte a KGB Első Csoportfőnökségének addigi feladatait, a külföldi műveleteket, hírszerzést és az elemzést, és persze műveleti kultúráját is. Keményebbek szinte bárkinél a világon, kivéve az észak-koreaiakat és az izraelieket. A repertoárban továbbra is szerepel a gyilkosság és szabotázs, csak mostanában elsősorban a külföldre menekült kaukázusi iszlamista vezetők és az árulók ellen alkalmazzák. A szervezet első vezetőjévé Jevgenyij Primakovot, a KGB Első Csoportfőnökségének addigi főnökét, későbbi miniszterelnököt nevezték ki. Primakov barátja, Borisz Jelcin 1991 decemberében átnevezte a CSR-t SZVR-ré, és ez a szervezet lett sokáig a legnagyobb hatású szolgálat az orosz külpolitika alakításában. Valóságos állammá vált az államban, és a Szovjetunióhoz képest, ahol az egykori KGB a Pártnak azért alá volt rendelve, súlya és befolyása még nőtt is. Oroszország a való világban már régen nem volt szuperhatalom, de az árnyékvilágban az maradt. A szovjet 470 ezerről ugyan 350 ezerre csökkent az ügynökök száma, de a lakosság méretéhez képest másfélszer annyian voltak most, mint Gorbacsov uralmának végén…
Minden négyszáz oroszból egy ügynök. Világrekord…
Frolov az S csoportfőnökség, az illegális hírszerzés embere volt. Az új időkben csatlakozott a céghez, amikor már nem KGB-nek, hanem SZVR-nek hívták, és tizenöt év alatt annyi tapasztalatra tett szert, mint kevesen. Több mint egy tucat országban szervezett már külföldi akciókat, mesternek tartották az ügynökök beszervezése terén, és sokan az S csoportfőnökség új fejét látták benne. Jól mozgott a világot elárasztó orosz emigránsok között, a monacói jachtok világában, a belgráviai palotákban, de Coney Island orosz gettójában is. Pedig Alexander Frolov még alig múlt negyven éves.
De egy dolog hiányzott impresszív dossziéjából: a háborús tapasztalat. Ezért jött ide. Hogy végre érezhesse a puskapor szagát, hogy lássa a fröcskölő vért, amikor meghúzza a ravaszt.

 
A becsapódások után még vagy öt percig fedezékben maradtak, de nem jött több. A szeparatisták vezetője intett, és tovább baktattak a főutcán, a kirabolt üzlethelyiségek között. Macskák ólálkodtak elő, és tisztes távolságból méregették a csapatot. Frolov lenézett maga mellé, a kutya még mindig követte, és reménykedve nézett rá.
– Sajnálom, öreg – rázta meg a fejét, amire az eb farka lekonyult, lassan, tétovázva le is maradt.
Négy merőleges utcával később, közel az üdülőtelep nyugati végéhez, el is érték célpontjukat, az AZOV korábbi támaszpontját. Kint még lengett a sárga-kék zászló, középen a birodalmi sassal és egy stilizált Wolfsangel jellel, ami a 2. SS Das Reich páncéloshadosztály szimbólumának mintájára készült. A ház falára egy nagy horogkeresztet mázoltak, mellé pedig valamit franciául. Az egyik bedeszkázott ablakból kályhacső meredt ki.
Odabent négy férfi üldögélt a padlón hátra-ragasztószalagozott kézzel, összekötött lábbal. Az AZOV egyenruháját viselték, karjukon a Wolfsangellel. Az egyikük földre dobott sisakján baloldalon az SS jele volt, jobboldalon pedig a neonáci Fekete Napé. Remek, szép Schwarze Sonne, gondolta Frolov. Kiváló propaganda-anyag lesznek! Remélte, tetoválásaik is vannak, annak hitelességét senki sem vonhatja kétségbe, mutogathatják majd a kiterített hullákon.
A három grúzzal a délelőtt folyamán végzett. Veteránok voltak, még a 2008-as háborúból. Ketten késő harmincasok, családos emberek, meg egy fiatal. Azé volt a náci cucc. Nem alkalmazott erőszakot. Jól tudott grúzul, és mindegyikkel gyorsan elhitette, ha beszélnek, megússzák. Megígérik, hogy többet nem jönnek ide harcolni, és Rosztovból kocsival elviszik őket a grúz határhoz. Semmi különös sem volt a történetükben. A fiatal az AZOV-ban nácult el, örült, hogy testvér lett, és ezt ki is mutatta. Az egyik „öreg” annyira egyszerű lélek volt, hogy fél óra után kidobta. Azért jött, hogy oroszt öljön, kész-passz. Nem tudtak semmit az AZOV-ról, ami korábban már ne lett volna ismert az orosz hírszerzés számára.
A jackpotot a negyedik férfival ütötte meg. De még mekkorát! El sem hitte, a háta csak úgy borsódzott. A kihallgatás olyan kincset adott, amit a legtöbb hírszerző életében egyszer sem kap. Valami teljesen újat, amit még csak nem is sejtettek. Az ilyen jelentőségű informátort FORRÁS-nak becézték az SZVR-nél, csupa nagy betűvel. Estig faggatta, még a grúzok „harcban” történő lelövésének feladatát is átadta másnak. Sokkal, sokkal többet ért el a donbaszi kalanddal, mint azt, hogy végre megtapasztalhassa, milyen embert ölni. Aztán megszervezte, hogy elvigyék a foglyot. De nem Novoazovszkba, ahol a szeparatista hírszerzés déli támaszpontja volt, és nem is a közeli Rosztovba. Nem, Moszkva közelébe mentek, az SZVR egyik biztonságos házába.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 3590 Ft 3370 Ft 3145 Ft
3590 Ft
+ -