June Heimdal, mint húsz éve minden reggel, azzal kezdte a napot, hogy megnézte Hotmail fiókját. És mint mindig, most sem várta üzenet.

Sok ezer apró kis csalódás a nagy után. Boszniában élete fekete-fehér filmmé lett, és azóta sem tudott kiszínesedni.

Néha, amikor egy kéretlen hírlevél vagy reklám átjutott a szűrőkön, megdobbant a szíve, a másodperc töredékéig, amíg rá nem jött, hogy Viagrát akarnak eladni neki.

A nő a hosszú laktanyaépület földszintjén lakott az ISAF, a tálibok ellen harcoló nemzetközi koalíció támaszpontján, ami a kabuli nemzetközi repülőtér mellett terül el. Ezt Hamid Karzai-ról nevezték el, aki 2014-ig az ország kleptomán elnöke volt. Papíron ötszáz dollárt keresett havonta, de elnöksége alatt mégis elképesztő vagyonra tett szert. A kábítószer-kereskedelemtől kezdve a hagyományos korrupcióig minden területen kiemelkedőt alkotott, testvéreit és törzsét is gazdaggá téve. Egy amerikai lánnyal osztotta meg a spártai kis lukat, amiben laptopján, ruháin és néhány magazinon kívül semmilyen személyes tárgya nem volt.

A másik ágy melletti éjjeliszekrényen egy férfi fotója volt, körberakva gyertyákkal, mint egy kis oltár.

Mi a fenét eszünk rajtuk? – gondolta Heimdal. Önzők, ridegek, és mélységesen lenéznek minket. June minden napját férfiak között töltötte, és hallotta állandó szövegelésüket a picsákról, puncikról, ringyókról és kurvákról. Mintha nem anya szülte volna őket. A nemzetközi kontraktorok – zsoldosok – ugyanúgy nem tartották embernek a nőket, mint a tálibok. Ha Afganisztán nem lett volna olyan jó hatással rá, mint valamiféle gyógyír, réges-régen itt hagyta volna a bandát. Mert a munka nem volt túl érdekes.

Testőrök voltak, és kellett ő is a csapatba, mert ebben az országban nőhöz csak nő érhet. Delegációkat kísértek, főleg Kabulba, de időnként vidékre is. De olyankor is a repülőtérről indultak, mert az utakat már régen nem volt biztonságos használni. A tálibok néhány északi régió, a nagyobb városok és persze Kabul kivételével újra uralták Afganisztánt. A kormányhadsereg ellenőrizte szigetekre kisrepülőgépek vitték a nyugatiakat – volt, hogy újságírókat védtek, volt, hogy kormányzati embereket. Heimdal magasról tett a delegációkra, de az ország elképesztő szépsége lenyűgözte, és mint egy lélegeztetőgép, életben tartotta. Emellett jó pénzt keresett.

Majdnem tíz éve hagyta ott Nievent, hogy saját útját járja. Egy ideig kószált a világban, és minden megtakarítását elszórta. Próbálta megtalálni önmagát Indiában. Guruknál, legendás szellemi vezetőknél, bölcseknél. De csak szemetet, bűzt és zaklatást lelt a lelki béke helyett. Szélhámosok voltak mind! Ráadásul… Nos, egy szőke, kék szemű, jó alakú fehér nő egyedül Indiában? Az egyik gurunak eltörte a kezét, hogy felfogja: nem szexuális úton kíván megvilágosodni. Utána elkezdett humanitárius munkát végezni Afrikában, másfél évet lehúzott Kelet-Kongóban, ami maga volt a földi pokol. Kísérgetett hollywoodi sztárokat is, de főleg az aljamunkát végezte. A tárgyalásokat a bűnözőkkel, hogy engedjék át a szállítmányokat. Foglalkozott a tömeges nemi erőszak áldozataival és gyerekkatonákkal. Az, hogy jót tesz, néhány hónapra helyrerázta a lelkét. Elmúlt a szúrás az oldalában, a régmúlt pörgetése és elemzése a fejében. De végül besokallt a tömény emberi nyomortól.

Kelet-Kongó, Ruanda és Burundi szörnyűbb volt mindennél, amit korábban látott. Boszniánál, Koszovónál és még Iraknál is. A legbelső bugyor egy gyorsan süllyedő és barbarizálódó világban. És erről a férfiak tehettek. Az egójuk, hogy uralkodjanak, hódítsanak és macsetével mészároljanak. A vallásaik, amik gyerekcsináló gépezetté ideologizálták a nőket, akik csak szültek, szültek és szültek. Egészen addig, míg a tömeg szét nem robbantotta a tájat, mint a vírus egy sejtet. És a fertőzés terjedt, Afrika szívéből, ami az emberiség bölcsője volt valaha, minden irányban. A menekültek nem csak Európa felé mentek ám, hanem Dél-Afrikába és az arab országokba is.

Egy ismerős ajánlotta Afganisztánt. Nem olyan volt, mint a lapos, unalmas Irak. Ott csak északon emelkedtek valódi hegyek, itt mindenhova bekukkantott egy több ezer méteres csúcs. Elképesztő természeti szépségek rejtőztek a Hindukusban a hétezresek közötti völgyekben. Néha összeverődött egy kis csapat és béreltek egy helikoptert. Eljutottak ember nem járta tájakra, síeltek, vagy csak bámulták a természetet és beszívták az éles, tiszta hegyi levegőt. Minden repülés élmény volt, a Hindukuson túl láthatta Pakisztánt és a Himalája első nyolcezresét, a Nanga Parbatot.

Aznap semmi dolga sem volt. Kinézett az ablakon: zuhog. Alig látta a másik épületet, ami egy hasonló háromszintes, hosszú barakk volt. Kétszemélyes szobákkal, nem nagyobb hálótermekkel, ezért inkább egyetemi kollégiumra emlékeztetett, mint laktanyára. A különbség az volt, hogy az aknaveszély miatt aprók voltak az ablakok és megerősítettek a falak. A tálibok időnként belőttek a repülőtérre, néhány hónapja szétlőtték az akkor még elnök Karzai helikopterét. A Grad rakéta áttörte a hangár tetejét és apró darabokra robbantotta a gépet. Ha a sziréna megszólalt, volt pár másodperc lehasalni. Ha kint érte az embert, hasra kellett vágódni, mert a futó ember jobban ki van téve a srapnelnek, mint a fekvő.

A táborban mindenhol ki volt plakátolva az elnöki helikopter, hogy senki ne felejtse, bármikor jöhet a következő Grad.

Köszöntjük Kabulban!

June-t ez a legkevésbé sem zavarta, futott a török étkezdéig, de csak azért, hogy ne ázzon meg. Evett egy fűszeres-hagymás pitát, hagyományos török kávét ivott hozzá. Aztán körbenézett a PX-ekben, a katonáknak fenntartott adómentes boltokban. A NATO-bázis valóságos kis város volt, saját bevásárlóközponttal. Még egy hosszú utcányi afgán bazárja is volt, ahol szőnyegeket vagy a Badakshan tartományban bányászott lapis lazuliból készült ékszereket lehetett venni. Meg persze burkákat és hastáncos szetteket…

Kevés nő volt a repülőtéri táborban, a városba pedig alig jártak mostanában ki a férfiak, ezért kapott néhány ajánlatot. Jeges tekintettel utasította el őket. Vett néhány pólót és fehérneműt, aztán dél-afrikai „barátjával” ebédelt az amerikai étkezdében, aki szintén testőrként funkcionált. Összesen három mondatot mondott, a szétcukrozott és felfújt kajákat szidva, de Anders Beder irányában ez felesleges szócséplés volt. Olyan volt, mintha egy kőtömbnek beszélne.

Anders szemén az étkezdében is egy katonai Revision Sawfly repeszálló szemüveg volt. Amióta egy robbanásban megmentette látását, sohasem vette le. June tudta, hogy a férfi végig őt bámulja, de nem zavarta. Anders soha nem próbálkozott be nála. Csak rajongva bámulta. Viszont arra kiválóan alkalmas volt, hogy mindenkit elijesszen a közeléből. Jócskán elmúlt már ötven, mégis olyan izmai voltak, hogy még az amerikai különleges műveletisek is kerülték, akik egyébként hajlamosak voltak a kötözködésre.

A tagbaszakadt dél-afrikai korábban a 32. Buffalo Mélységi Felderítő Zászlóaljban szolgált hazájában, és lelkesen irtotta a feketéket. Egy zulu lelövése annyit sem jelentett neki, mint másnak lecsapni egy legyet, mesélte egyszer részegen. Maga sem tudta, mennyit ölt meg, fokvárosi lázadókat még 1989 előtt, sőt nagyon fiatalon harcolt Mozambikban is. Tizenhat évesen esett át a tűzkeresztségen, beavatási szertartásként három elfogott MLP-harcosnak kellett elvágnia a torkát. Miután Nelson Mandela vezetésével a feketék átvették az uralmat Dél-Afrikában, egy búr szélsőséges csoporthoz csapódott. Délcegen viselte a nácikra emlékeztető karszalagot és egyenruhát, masírozott, amerre mondták neki, de pár hónap után látta, hogy nem lesz ebből fehér újjáéledés, és zsoldosnak állt. Volt parancsnoka, Eben Barlow alezredes hívta pénztkeresni. Ott sertepertélt, amikor Barlow cége, az Executive Outcomes, az EO nem volt több, mint egy számítógép a Buffalo Battalion egykori katonáinak névsorával. Nem sokkal később havi tízezer dollárt keresett, amit elszórt kurvákra és szerencsejátékra. Volt Angolában és Sierra Leonében, ahol már egy teljes zászlóalj harcolt az EO színeiben, saját légitámogatással és hírszerzéssel. Ez volt a csúcs.

Úgy irtották a niggereket, mint a régi szép időkben, mesélte June-nak büszkén még ismeretségük hajnalán. 1999-ben a mocsok politikusok miatt az Executive Outcomes-ot elérte a vég. Egy ideig testőrként kellett dolgoznia egy olajcégnél Egyenlítői Guineában, hogy aztán végül Afganisztánba vesse a sorsa. Múltját sohasem tagadta, bár ritkán beszélt róla. Hordónyi mellkasára egy horogkereszt volt tetoválva, meg valami búrul. June sejtette, hogy az idézet nem a feketék egyenlőségéről szól, és Anders ma is az apartheid híve. Nem érdekelte. Végül is az egyetlen barátja, akire mindig számíthat, és aki a kanbandából embernek tartja.

Ebéd után megint megnézte az emailt. Semmi. Tudta, hogy nevetséges, de nem bírt magával.

Késő délutánra elállt az eső és kisütött a nap. Átöltözött kocogó szerelésébe. Az idő ezeken a délutánokon végtelenül hosszú volt, és eltöltésének semmi más értelmes módja nem volt, mint a sport. Amikor kiért az épületek takarásából, rácsodálkozott a látvány szépségére. A repülőtér és a város nagyobb része 1800 méter magasan van, az ovális medencét körbeölelő Hindukus csúcsai az 5000 métert is elérik. Csipkézett óriások, de egy átlagos napon alig látni őket. A négymilliós város pora, bűze, emberi kigőzölgései és a forgalom kipufogógázai elfedik a nyomoron túli szépséget. Ahogy az érkezőnek mondják, Kabulban magát az embert lélegzed be, pontosabban azt, ami kijön belőle. Minden, de minden hulladék a földre kerül, ahol kiszárad, és felkapja a szél.

A repülőteret öt méter magas betonfal választja el a várostól. A fal mellett aszfaltút fut, amit a járőrök használnak. Ezen az úton kezdett kifelé kocogni. Néhány elhaladó terepjáró dudált, ő meg beintett nekik. A kifutópálya végén konténerek százai, ezrei voltak, tele mindazzal az áruval, amit a NATO-országok fontosnak ítélnek katonáik ellátására. Itt megállt, mert hirtelen kinyílt a tér. Teljes szépségükben látta a várost nyugatról övező hegyeket. A hatalmas, ötezer méteres falat, amelyen ragyogott a hó. Nem volt fáradt, de megállt, hogy beszívja a látványt.

Itt-ott látszottak a falon túl Kabul a szomszédos hegyekre felkúszó kerületei. Koszos, négy-öt emeletes betonházak, amelyeket minden rendszer nélkül húztak fel a sivár-kopár lejtőkön. Egy nagyobb földrengés majd tízezreket fog megölni, mert nincs semmilyen építési szabályozás. Itt-ott mecsetek kupolái, ahonnan beteg vallásukat hirdették a szakállas ördögök. June az iszlámot még az afrikai törzsi hiteknél is jobban megvetette. Saját bornírt kereszténységénél is jobban. Visszafordította tekintetét a havas csúcsok felé. Óriási volt a kontraszt Kabul mocskos emberi kaptárja és az ő méltóságos, tiszta magányuk között.

Este megint megnézte az emailjeit. A Hotmailen semmi sem volt. A „rendes” emailjén viszont volt valami, amit régen nem látott.

Újra megkérték, hogy menjen vissza, ez nem volt meglepő. De hogy ki kérte, és miért, az összeszorította a szívét.

Ez hogy lehet?

Három újabb halott a régi csapatból? Pontosabban egy, de a másik lélegző zöldség, a harmadik járkáló hulla. Végstádiumú rák. Ó, a szerencsétlen…

És maga Nieven könyörög, pontosabban szinte könyörög. A nagy ember, az egyenes gerincű. June keserűen elmosolyodott, hogy ezt is megérte. Régen sokkal többet számított volna, persze, de azért most is számít.

Hát jó! Mehet, sőt talán a dél-afrikait is magával viheti, ha ennyire hiány van emberekből. De akkor ő is kérni, bizony hogy kérni fog valamit. Vagyis inkább valakit.

Patrick Tannernek meg kell fizetnie! Azért is, amit Boszniában tett, és azért, amit azóta nem tett.