(5.)
2007. május 11.

De Oppresso Liber

 
Mader
Rosslyn, Egyesült Államok

Az idős férfi megtorpant, mielőtt kilépett volna a teraszra. Nem az eléje táruló látvány nyűgözte le, pedig a szíve mindig megdobbant a Potomac és a távoli, de megfoghatóan hatalmas Kapitólium látványától. A fehér márványkupolán megcsillant a nap, messze hirdetve Amerika nagyságát. Most azonban inkább az ajtón beáramló nedves meleg bágyasztotta el, és zökkentette ki gondolataiból. Napok óta nem dugta ki az orrát a gondosan légkondicionált lakásából, ezért meglepte az időjárás. Fent, Sault Ste. Marie-ban, a michigani Chippewa megyében ebben az évben nem volt tavasz. Márciusban még nagy hófúvások voltak, az április is tartogatott néhány hóvihart. Ez nem volt különleges. Aztán, ahogy lenni szokott, május elején meg kellett volna jönnie Ohio felől a meleg, párás déli levegőnek, de ez elmaradt. Az átmenet általában nagyon éles volt, a télből szinte varázsütésre nyár – persze, északi nyár – lett, és ez még mindig megdöbbentette. De az is furcsa volt, hogy a meleg nem jött meg. Ahogy az élete, mintha az időjárás is kizökkent volna ritmusából. Otthon, még mindig így gondolt arra a távoli országra, ahonnan elszármazott, már február végén kezdett felengedni a fagy, április végére pedig kizöldült a táj. Mindez persze réges-régen volt, és nagyon messze.
A különös az volt, hogy ebben az évben Rosslynban, azaz Washingtonban sem volt igazán tavasz. Január elején még melegen sütött a nap, 20 fok volt és az emberek rövidnadrágban kocogtak a Mallon, de aztán kemény, szokatlanul kemény tél kezdődött. Március közepén itt is hóvihar volt, és még áprilisban is havazott egyszer. Amióta május elején visszaérkezett egy rövid európai útról, szinte folyamatosan esett az eső, és hideg volt. Pedig a főváros jóval délebbre fekszik a hűvös Sault Ste. Marie-nél, a szubtropikus klimatikus zóna határánál. Májusban itt már nyárnak kellett volna lennie. Daniel Mader jól tudta ezt, mert harminc évet húzott le Washingtonban, ebből vagy tízet ugyanebben a házban.
Rosslyn Washington DC jómódú elővárosa, éppen csak túl az itt már lustán, szélesen hömpölygő Potomacon, közelebb a kormányzati negyedhez, mint a főváros déli vagy északi peremkerületei. Egykoron DC része volt, de 1845-ben Arlingtonnal együtt visszakerült Virginiához. Népszerű a fiatal kormánytisztviselők körében, akik még nem tudnak a Beltway-en túl, egy szép zöld elővárosban házat venni. Metróval a narancssárga vonalon innen könnyen elérhetik az arlingtoni Pentagont, a washingtoni minisztériumokat vagy a Kapitóliumot is.
Mivel közigazgatásilag nem tartozik a városhoz, itt épülhettek a Washingtonban betiltott felhőkarcolók. Nem túl nagyok, de az idős férfinak ezek is tetszettek. Amióta 1962-ben először járt New Yorkban, szerelmes lett a felhőkarcolókba és ez a fiatalkori rajongás megmaradt öregkorára is. A magasépületek persze itt is, akárcsak a Nagy Almában főként irodák voltak, lakást nem lehetett bennük bérelni, ezért a következő legjobbat szerezte meg. A RiverPlace apartmanház tízemeletes volt, ő a kilencediken lakott egy hónap híján egy évtizedig, elég magasan ahhoz, hogy jól érezze magát. Most eredeti lakását nem tudta bérbe venni, a tizediken viszont volt üresedés, szemérmetlenül drágán. Ez különösebben nem zaklatta fel, a múlté volt, amikor hét- vagy akár tízezer dollár havi lakbér érdekelte. Itt legalább a kilencedikkel ellentétben (ahova szintén kirakták) a valóságot tükrözte a felirat: RiverPlace Penthouse.
Daniel Mader ugyanis, ellentétben azzal az idővel, amikor a Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA kelet-európai osztályánál, majd Jesse Helms republikánus szenátor külpolitikai beszédírójaként és tanácsadójaként dolgozott, mesésen gazdag ember volt. Bérelhetett volna egy hatalmas villát akár Washington Heights-en is, vagy a város körüli valamelyik luxusvillaparkban, de nem akart. Ragaszkodott régi önmagához. Pénze egyáltalán nem látszott rajta, inkább tisztesen szegénynek tűnt: olcsó vászonnadrágot, és közepes minőségű zakót viselt kötött mellénnyel. A csuklóján egy harminc dolláros Casio óra volt, ami lassan közeledett tízéves élettartama végéhez.
Sault Ste. Marie, ahova nyugdíjba vonulása után költözött, mindössze 15 000 lakosú, csendes település. Csak az különbözteti meg a hatalmas ország hasonló városainak tízezreitől, hogy még 1668-ban a franciák alapították, jóval idősebb tehát Washingtonnál. Ottani házán sem látszott vagyona. A hetvenes évek stílusában épült kertvárosi amerikai tucatépület pontosan olyan, amelyben a háromszázhúszmillió amerikaiból vagy húszmillióan élnek, az alsó középosztály tagjai. Persze Mader korábban is gazdagabb volt, mint amennyit megengedett magának. Megfogadta német származású ősei filozófiáját. Többnek lenni, mint látszani, mondja a porosz mondás, amit sokszor kedvtelve idézgetett. Garázsában még mindig ott volt megkímélt, jól karbantartott 1981-es Plymouth Reliant-ja, amit annak idején alacsony benzinfogyasztása miatt választott, bár most már állt ott egy hatalmas Chrysler Pacifica is, annak legolcsóbb, 30.000 dolláros változata.
Vagyonát mindezzel együtt egy külső szemlélő legnagylelkűbb becsléssel sem tette volna egymillió dollárnak még a közelébe sem. Pedig kereken háromszázkilencvenhétmillió dollárt ért készpénzben, befektetésekben, illetve ingatlanokban, és még némi aprót.
Ennek a pénznek története volt, méghozzá olyan, amit szívesen semmissé tett volna, ha hatalmában áll.
A világ rendje az, hogy a fiúk örökölnek apjuk után, nem pedig fordítva. Az ő életében, nem először, a rend megbomlott. Ő nem örökölt apja után, azt a keveset, ami rá maradhatott volna, elsöpörte a történelem. Kegyetlen kárpótlás volt a sorstól, hogy amit nem kapott az apjától, megkapta a fiától. Mader vallásos ember volt, és látott valami sorsszerűséget a dolgok menetében. Az Úr keze nyoma volt az eseményeken.
A fia fél éve, alig negyvenévesen halt meg, gyermek és feleség nélkül. Ezzel nyolcszáz éves vérvonal szakadt meg, amely valahol a Rajna alsó folyásánál eredt 1150 körül. Nemsokára majd végleg véget ér.
Madernek két vágya volt az életben. Az álom, ami megvalósíthatatlannak tűnt, nem önmagáról szólt. Túlmutatott rajta, nem vagyont, sikert, hírnevet akart, hanem, mint annyi közép-európai vagy éppen ír emigráns, megváltást annak a földnek, ahonnan jött. Magának végső soron egy dolgot kívánt: fiúkat és lányokat, akik tisztelik, és akik unokákkal ajándékozzák meg. Szép házat, zajos, nyüzsgő szobát, iskolai ünnepségeket, focimeccseket, ahol a fiai alkotják a csatársort, úgy, ahogy ő egykoron már régen halott testvéreivel.
Amerikában aztán először rá kellett jönnie, hogy a futball szón egészen mást értenek, mint otthon, de ezt még kiheverte volna. Felesége azonban, egy csendes, vékony asszony, aki sohasem tanult meg rendesen angolul, első fia születése után sorozatban elvetélt. Az orvosok elmagyarázták, mi a probléma, de ő akkor csak annyit értett meg, nem lehet több gyerekük.
Peter szerencsére jól sikerült kissrác volt. Kitűnően megtanulta ősei nyelvét, de angolján nem érződött a közép-európai akcentus, amit apja Washington felsőbb köreinek peremén élve sem tudott levetkőzni. A kaliforniai Berkeley-be, a UCLA-re ment közgazdaságot tanulni. Mader nem tudta, hogy emellett már 18 éves kora óta tőzsdézett. Eleinte kis összegekkel, aztán 1986-ban – korán megértve a számítástechnika jelentette fejlődési lehetőségeket – merészen szinte mindenét befektette egy alig ezer főt foglalkoztató vállalatba. A cég szoftverekkel foglalkozott és Microsoftnak hívták. A 22 dollárért vett részvények a nap végére 28 dollárt értek. Mader emlékezett rá, a fia felhívta aznap Kaliforniából, hogy elmondja, mekkora üzletet csinált. Ahelyett hogy gratulált volna, veszekedett vele. Pedig Peter úgy érezte a piacok hullámzását, mint nagyon kevesen. Valamiféle megmagyarázhatatlan ösztön volt ez, ami túl volt a szerencsén és a matematikai valószínűségeken. Még az 1987. októberi összeomlásból is profitálni tudott. Már augusztusban, az első nagyobb hullámnál megsejtette, hogy valami történni fog, ezért különleges figyelemmel követte az eseményeket. Pont október 2-án, a csúcson szabadult meg portfóliója nagyobb részétől, és nem vett semmit, érezte a vihart közeledni. Október 6-án kora délután, amikor élesen esni kezdtek az árak, azonnal módszeresen nekiállt eladni a maradékot is. Aznap a DOW 3,5%-ot esett. A UCLA-n jól megtanulta, mi történt 1929-ben, és kisebb méretekben ugyanazokat a jeleket vélte felfedezni a tőzsdén. Az október 19-i Fekete Pénteken a radikális esésre játszott. Alighogy a New York-i tőzsdén kitört a pánik, már apját hívta. Washingtonban mindenki a NYSE összeomlásáról beszélt, hogy a dolog rosszabb, mint a nagy gazdasági világválság. Ő viszont diadalt ült.
Peter nagy tőkeáttétekkel dolgozott és időnként őrült kockázatokat vállalt. Együtt élt a trendekkel, szinte érezte őket, a Wall Streeten gyorsan hírességgé vált. 1995 augusztusában a Windows 95 kitörő sikerével jóval a 40 millió dollár fölé került a portfóliója, úgy, hogy már lakása volt a 8. utcában New Yorkban és ötmilliós, Francis Fletwood tervezte háza a Long Island keleti végén, Montauk és Napeauge között. Egészen 1999-ig menetelt előre az információs technológiai cégekkel, akkor azonban úgy értékelte, innen már nem számíthat intenzív növekedésre és eladta teljes részvénycsomagját. Jó érzékkel megérezte, hogy ez így már nem mehet tovább, minden menetelésnek vége lesz egyszer, portfóliója 95%-ától megszabadult, mielőtt esni kezdtek volna az árak. Mikor a „Great Bubble”, az önmagát hatalmasra fújt dotcom lufi 2000-ben kipukkadt, pénze már floridai, londoni és Las Vegas-i ingatlanügyletekbe és saját életszínvonalába volt befektetve. Pontosan látta, hogy a 2000-es évek elejének slágere az ingatlan lesz. Egyre többen engedhették meg maguknak a második otthont délen, és egyre többen vágytak a luxusra. A lakás- és irodaárak kilőttek. Csak a londoni ingatlanokkal foglalkozó Workspace Groupba befektetett hétszázezer dollárja közel tízmilliót fialt.
A semmiből indult, és kevesebb mint húsz év alatt több mint háromszázmillió dolláros vagyont halmozott fel, volt oka az elégedettségre. De nem sok ideje maradt úgy igazán élni, pedig igazából csak most kezdődött az élete. A baleset a Long Island-i autópályán, Flushing Meadows közelében érte egy szép nyári napon, éppen Montauk felé tartott. Egy taxi kapott defektet előtte, megpördült és ő belerohant. Nem halt meg azonnal, kómába került, és bár ezt nem tudta, apja minden nap imádkozott érte. Végül a szíve adta fel a küzdelmet, hosszú, több éves harc után.
Daniel Mader fia halálakor 70 éves volt. Napokig csak azon gondolkodott, mit tehet. Egyben biztos volt: nem lesznek unokái, akik megédesíthetik utolsó éveit, és akik továbbvihetik a család vérvonalát. Persze hitt benne, hogy van folytatás, de még maradt egy vágya az életben: a megvalósíthatatlan álom. És ahogy felmérte fia vagyonát, rájött, csinálhat még valamit azon kívül, hogy a rövid nyarakon a Felső-tavon horgászgat, a hosszú téli estéken pedig a kandalló előtt egyedül üldögélve várja, míg a természet kiválasztja a menüből, milyen úton fog távozni a földi világból. A háromszázmillió, hála az ingatlanpiaci lufinak, már négyszázmilliót ért, amikor mindent eladott 2006-ban. Az ingatlanpiacban ugyanúgy nem bízott, mint a tőzsdében.
Lassan lépegetett előre. Minden nap órákat töltött az interneten, annak az országnak az újságjait böngészve, amelyik elvette tőle a hazáját. Bár nem szerette, de beszélte azt a nyelvet, amely lassan végleg kiszorította szülőföldjéről az övét. Több ember helyett dolgozott, gyakran naponta 18-20 órát.
Mindent személyesen kellett csinálnia. Egy teljes generáció állt a kihalás szélén, sebzetten, úgy emlékezve a régi megaláztatásokra, mint ha minden ma történt volna. Ő is közéjük tartozott, bár neki nem egyszer kellett menekülnie, feladva a reménytelen harcot, hanem kétszer. A vert sereg része volt, az eldobott fegyvere látványával élt, mint a többiek.
Rájuk már nem számíthatott.
De toborozhatott új követőket. Fiatalokat! Volt négyszázmillió dollárja, és ezt a vagyont tetté akarta konvertálni. Látni akarta a keze munkáját, harcolni, mert nincs más mód.
De Oppresso Liber! Ehhez ma is tűz és vas kell!
Ebben ugyanúgy hitt, mint a Teremtőben. Érezte persze, hogy olyan dologba kezd bele, ami valószínűleg meghaladja a lehetőségeket. De hát negyven évet húzott le a védelmi ipar, a külügy és a titkosszolgálatok árnyékvilágában. Hallott egyszer egy érdekes történetet Boszniáról. Hogy miért és miként mentek ott a dolgok. Eleinte csak halványan remélte, hogy van valóságalapja, évekig a sötétben tapogatózott. Nagyon óvatosnak kellett lennie, mert 2001. szeptember 11-e óta Amerika paranoiás lett. Az FBI kifejezetten provokálta azokat, akik bármiféle terrorizmushoz köthető dologról ábrándoztak. A hetvenes, nyolcvanas években az írek még nyugodtan gyűjthették a pénzt, hogy az abból vett fegyveren Amerika legközelebbi szövetségesének katonáit öljék. A kilencvenes években ez nehezebb lett, de az IRA még mindig jól elvolt az USA-ban. Az arabok aztán mindent tönkretettek. Az FBI az NSA-val együttműködve elindított egy programot, a Vanguardot, amivel nem egyszerűen megfigyeltek mindent, ami a legcsekélyebb mértékben is gyanús volt, a chatroomoktól az emailekig és telefonokig, hanem csapdába csalták az álmodozókat. Ugyan elsősorban muzulmán fanatikusokat kerestek, de nagy volt a háló, apró lyukakkal, nem akart belekeveredni. Úgy járni, mint mondjuk Rijad Moussawi, egy bronxi autószerelő, aki volt olyan ostoba, hogy terveiről az interneten írjon. Az NSA kihalászta, az FBI levadászta. Mivel az USA szabad ország, írni, álmodozni bármiről lehet. Moussawinak ezért az FBI adott pénzt, hogy bombát építsen. Ráküldtek egy arabnak látszó ügynököt, aki szépen belerántotta a dzsihádba, segítette, inspirálta. Vett neki egy vén Jeep Wagonert, vitt neki két gázpalackot, ott volt a bomba összerakásánál. Nélküle Rijad semeddig sem jutott volna. A nyomorult a Times Square-en akart robbantani, amikor a mozikból ömlik kifelé a nép. A bomba detonátorát persze az FBI megpiszkálta, és Moussawit az FBI különleges ügynökei várták. Így ért véget a szépreményű dzsihadista.
Mader tehát egy nagyon ingatag pallón egyensúlyozott. Egy kis hiba, és mindennek vége. Apró mozaikonként rakta össze a képet, mi is történt Boszniában, és hogy kik csinálták. Mivel pénze rengeteg volt, régi barátai, ismerősei nem furcsállták, hogy New York, Washington, Alexandria vagy éppen Norfolk legjobb éttermeibe hívja meg őket a nosztalgiázó öregúr. A jóféle homár és kaliforniai fehér bor megoldotta a nyelveket. Közben persze kereste a tehetségeket sajátjai között is, főként odaát, a vén Európában, de Amerikában is. Aztán egy nap eljutott egy emberig, aki, úgy tűnik, közel volt a tűzhöz. Ő tanácsolta, hogy az állandó utazgatás helyett tegye át székhelyét Washingtonba, mert meg fogják keresni és várjon türelemmel. Amikor a várakozásnak május elsején eredménye lett, felhívták és konkrétumokat kértek, kemény munkába kezdett. Itt már valóban kockáztatnia kellett, nem lehetett virágnyelven elmondani, mit akar. Négy egész napjába került, mire összefoglalta a Tervet. Rengeteg jegyzetet, fotót és nevet kellett átnéznie. Olvasott és írt, írt és olvasott. A hét oldalas, tömör, de lényegre törő dokumentum – washingtoni évei alatt megtanulta, hogyan kell egy oldalon elmondani tíz oldalnyi információt – most egyik látogatója aktatáskájában volt.
A teraszról nézte – miután magához tért a meleg levegő okozta meglepetéstől, és kisöpörte agyából a feltóduló emlékeket –, ahogy a magas, katonás férfi, és az apró, barna bőrű harmincas nő megkerüli a RiverPlace apartmanház szabálytalan alakú, vakítóan kék vizű úszómedencéjét. A két látogató megjelenése, bár nem ígértek többet, mint hogy megvizsgálják gondolatait, reménnyel töltötte el. Persze, ha nem FBI-os provokatőrök. De nem tűntek annak.
Katonák ezek, kemények, harcedzettek. Akiket keres.

Szeretné olvasni a folytatást?

Rendelje meg geopolitikai thrillerünket 20% kedvezménnyel!

1 darab 3 darab 10 darab vagy több
% 3590 Ft 3370 Ft 3145 Ft
3590 Ft
+ -